Azok a vallásos szülők, akiknek a kamasz gyereke elhagyja az adott vallást, mit élnek át?

Az én anyukám nem annyira vallásos,de őt vallásosan nevelték és megvolt győződve róla,hogy nekem feltétlenül kell a bérmálás,meg mindenféle szentség felvétele,ahhoz hogy én ne aggódjak a házasság miatt,hogy tudjak templomban is esküdni.Na hát,rögtön 8.után a bérmálás után kijelentettem,hogy én többet templomba nem járok.A mama fel volt háborodva(xDD),anyám meg 1-2 hét után megértette..:) itt nálunk vhogy ez a szokás.. annyira nem vallálosak itt az emberek.De viszont ismerek egy jehovát,akinek meg a szülei léptek ki.. a leány hatására.A szülőknek meg kell a gyerek döntését érteni.

17/L

Egy kamasz gyereket

már nem lehet erőltetni, hogy higgyen Istenben vagy valamelyik vallásban! Elbeszélgetnék vele az okairól. Rábíznám Istenre a további sorsát.

Csak akkor próbálnám meggyőzni, ha egy bigott szektához akarna csatlakozni. Nem akarnám, hogy emiatt tönkre tegye az életét.

hol is kezdjem... 20 vagyok, kb 10 éves korom óta nem jártam templomban, kivéve esküvőn...

Nem volt bérmálásom, semmim sem, csupán megvagyok keresztelve.

Nem vagyok hivő, igazából sosem voltam... Egyik oldalról a nagyszüleim sem annyira vallásosak, csak a dédi mamám, de ő nem erőltet senkit sem a vallásra, szerintem ez igy van jól...

A másik oldalról, a mamámék mindig templomba akarnak hivni, persze sosem megyek.

1, unalmas, hogy mindig ugyan az a prédikáció (adventistákhoz már mentem el párszor, tetszett a prédikáció, mert mindig valami újdonsággal rukkolnak elő a bibliából)

Nincs semmi keresztvetés, áltozat, semmi. Rühhelem ezeket :s

Én nem érzem szükségesnek azt, hogy keresztet vessek ebéd előtt, vagy imát mondjak el, megköszönve az ételt.

Ha nekem gyerekem lesz, nem fogom ráerőltetni semmilyen vallásra, persze ha megtetszik neki valamelyik, akkor támogatom a döntését...

De nem lehet a gyerekbe belenevelni a vallást. Az egy személyes hit, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy megválassza, miben is hisz.

Az én történetem más oldalról közelíti meg a témát. Mikor a férjemet megismertem, egy szigorúan vallásos görögkatolikus családba csöppentem. Egyedül a férjem nem gyakorolta a vallást. Anyósom elmondása szerint olyan 13 éves kora körül kezdett el lázadozni, nem akart járni velük a kötelező misékre, zarándokutakra stb. Elfordult az egyháztól, ő lett a család fekete báránya, testvérei engedelmeskedtek, ő meg nem.

Felnőttként sokat beszélgettünk erről, álszent képmutatásnak tartotta az egészet. Én nem erőltettem rá semmit, én hiszek istenben, néha elmegyek temploba, néha-néha ő is eljött velem, pedig nem hívtam. Amikor a gyerekeink megszülettek, egyértelmű volt a keresztelés, később a hittanra járás, néha eljönnek ők is templomba, de nem kötelezem őket se mindig. Azt hiszem, a férjemet a merev kötelező szabályok térítették el annak idején a vallástól abban az időszakában, amikor egy fiatal amúgy is lázadni akar a kötöttségek ellen, és még nagyobb hiba volt ezért szinte kitagadni a családból...

Az én fiaim most 10 és 12 évesek, pici koruktól építjük a hitüket. Közös imákkal, történetekkel, bennük még fel sem merült, hogy nem hisznek Istenben, nekik ez természetes. Na itt is előjött már, hogy nem akarok misére menni, mert unalmas.Egy ilyen korú gyerek még így látja. Pici korban még lelkesek voltak, most már nem, hát nem erőltetem a ceremóniás részét. Remélem így nem kell olyannal szembesülnöm, ami a férjemmel is történt. Ha mégis vmelyik gyerekem ezzel állna elém, hogy ő márpedig nem hisz ezekben a dolgokban, azt mondanám neki, ő tudja, de én hiszek, és eljárok templomba, továbbra is példát mutatva életvitelemmel, őt nem kényszeríteném semmire, hiszen idővel majd kialakulnak a dolgok maguktól, ráerőltetni semmit nem szabad.