Kamaszok, milyen sokat szoktatok aggódni, stresszelni valami miatt?

Folyamatos stresszhelyzetnek vannak kitéve a fiatalok.

Ha visszatekintek a saját gyerekkoromra azt érzem, hogy jelenleg nincs annyi problémám. Olyan dolgokkal kellett szembenéznem, amikkel nem tudtam egyedül megküzdeni, de segítséget sem kértem.

Évente volt kit gyászolnom, válás, anorexia, hízás, öncsonkítás (a testem minden szegletét összevagdostam), az első barátom megvert, folyamatos félelem, idegen férfi megtámadott, alkohol, rossz társaság, magány. És végül a teljes magány. Sokkal nagyobb trauma volt amikor a szülei újra összejöttek, mint amikor elváltak.

De persze voltak abszolút pozitív élményeim is. Például rettenetesen tudtam szeretni. Én már nem érzek szeretet és egyáltalán nem tudom kimutatni. Minden nap szenvedek attól, hogy nem tudom szeretni azokat akik rá(m) vannak szorulva.

Mindezek mellett még itt van az iskola, tanulás. Karrierre vágyom, az álmom, hogy a hobbim legyen a munkám. De nincs hobbim, nem tudom mit szeretek, és legfőképpen semmihez sem vagyok elég jó papíron.

10 éves korom óta össze vagyok zuhanva, most 20 éves vagyok, de még KAMASZ. Vissza vágyódom a gyerekkoromba, képtelen vagyok felnőni, kapaszkodok mindenbe ami még anyu szoknyája mellett tart. Pedig hivatalosan már rég felnőttem. 10 évesen ugyan azok a problémáim, fájdalmaim voltak, mint most, csak már nem sírok.