Csak én érzem úgy, hogy egyszer meg kellene filmesítenem a kamaszkoromat? :D 13L

Hát én mindig azon gondolkozom, hogy írok egy regényt az életemből, de nem úgy, amilyen, hanem mondjuk kicsit máskápp. Bár én nem lérzem magam boldognak, a szüleim nem akarnak megérteni, talán mert másmilyen vagyok, mint ők. Szinte minden nap balhé van otthon, úgyhogy alig várom, hogy lelépjek a koleszba. De most elkezdtem írni egy regényt, amiben bemutatom az alig 15 éves magamat, csak persze más névvel, aki a Costa Concordián utazott a családjával, és amikor süllyed a hajó, nem sáálok be a csónakba(anyuék úgy tudják), egy másik csónakkal kimegyek, amint kiköt a csónak, fogom magam, megmentett bankkártyámról leweszem a pénzt, hajóval elmegyek Rómába, onnan felszállok egy gépre és irány Amerika! Eddig jutottam, ez vagy 55-60 oldal eddig. Valahogy úgy fogom folytatni, hogy az ottani ismerőseimhez megyek. Kitudja, hátha ebből egyszer könyv lesz, abból pedig film. :) Amugy az amerika elcseszett filmek közel sem hasonlítanak a valóságra. Ott mindig van pénz(valamennyi9, és nincs olyan gondjuk, hogy hogyan jöhetne össze egy fiúval, tök simán elhívja valahova, ott nincs olyan, hogy a szülő ezt-meg azt nem akarja stb 14L