Kamasz fiam érzelmi sérült vagy ez normális, ha nem kommunikál, nem kötődik érzelmileg senkihez?

"Kötődési probléma gyökere mindig kisgyerekkorbban keresendő"

Teljesen egyetértek. De akkor nézzük a kisgyerekkorát. Sőt kezdjük azzal, hogy amikor vele voltam terhes, meghalt édesapám. (Trauma) 3 gyerekből ő a középső. Pici korától több figyelmet igényelt mindig is, nagyon anyás volt. 18 hónapos koráig szoptattam, mert igényelte, nehezen ment a leválasztás is. Óvodás és kisiskolás korában is visszahúzódó és nehezen oldódó volt társaságban. Ezt látva én igyekeztem mindent megtenni, amivel én úgy gondoltam segíthetek neki. Jó bizalmi viszony volt köztünk, mindig mindent elmondott, mindig tőlem kért segítséget. Elmondta a nehézségeit, pl. hogy nem szeret boltban vásárolni egyedül, ha kérdezgetik az eladók, hogy mit szeretne. Ezért sokszor elhívott magával kamasz korában is ruhát venni, hogy ne neki kelljen beszélni az eladókkal. Elmondta, hogy azért nem szeret a családdal nyaralni menni, mert szégyelli a strandon, ahogy fürdőruhában kinéz. (Vékony, és hirtelen nőtt meg 196 cm-re.) Most fog érettségizni. Az elmúlt 2 év digitális oktatása még jobban rátett visszahúzódásának. De most ugye már javult a helyzet, ezen a tanéven már visszatért minden a normál kerékvágásba, és úgy látom van is baráti társasága, eljár otthonról, vannak programjai, de ezzel párhuzamosan most eltávolodott a szüleitől, segítőkész meg minden, lehet vele beszélni, csak arról nem, hogy hol jár és mit csinál, kik a barátai, van-e barátnője, mivel tölti a szabadidejét stb. Szóval önmagáról ne faggassam. Remélem, hogy ez csak olyan felnőttéválás lenne, hogy úgy gondolja, most már ő attól lesz felnőtt, ha nem szorul a szülei segítségére, meg tud oldani mindent önállóan. Ami így okés is, csak lehet úgy gondolja, hogy az is az önállóság része, ha a szülők semmiről sem tudnak. De miért? Úgy gondolja, hogy kritizálnánk? Nem adtunk rá okot, de attól még ki tudja, hogy érzi...

Olyan jó válaszokat írtatok, mindenki értelmes hozzászóló, azért írtam ezeket le, hátha teljesebb képet láttok, s együtt tudunk gondolkodni, mi lehet a baj.

Úgy gondolom, hogy érzelmileg nyitott és elfogadó szerető család vagyunk, de persze mi sem vagyunk tökéletes szülők, csak igyekszünk. Mindig sokat beszélgettünk, ennek ellenére ő kakukktojásként ilyen szenzitív és befelé forduló, és kevés önbizalommal rendelkező. Olyan érzésem van mintha szégyellné a magánéletét és azért nem akar beszélni róla. Vagy ki tudja...

Bármit gondoltok, írjatok, bármi segíthet...