Van értelme reklamálni ha a gyerek igazságtalanul kapott figyelmeztetőt?

"amikor csak lehet, ki kell állni az igazság mellett."

Aki igy gondolkodik, az meglehetosen egyszeru ember szerintem. Ha valaki felnott korara nem jut el odaig, hogy nem letezik abszolut igazsag, es az hogy mi igaz es mi nem gyakran nezopont kerdese, akkor annak nagy valoszinuseggel folyamatos konfliktus az elete felnottkent is. Akkor o folyamatosan harcol az "igazsagert" ami nyilvan a sajat nezopontjabol ertelmezendo kizarolag. Az ilyen emberek nem birnak megmaradni egy munkahelyen sem, mert a fonok mindig "igazsagtalan" veluk, az ilyen emberek vesznek ossze mas emberekkel az utcan random okok miatt, es igy tovabb.

Es persze az ilyen emberek rohangalnak be a tanarhoz, ha velt vagy valos serelem eri a gyerekuket. Tok mindegy micsoda, a kuzdelem a lenyeg.

Nos, az ilyen emberekbol soha az eletben nem lesz sikeres ember. Es nem ertik miert nem. Miert utalja oket a fonok, miert utaljak oket a szomszedok, miert utaljak oket a tanarok, sot gyakran a rokonsag is. Mert mindenki egy kotekedo idiotanak tartja oket.

Az elethez kell egy jo adag opportunizmus is, valoban. De en ebben semmi negativ dolgot nem latok, az ember alkalmazkodik a kornyezetehez. Ha tud. Ha nem tud, akkor meg harcol, ha kell ha nem.

"én pedig igenis megreklamáltam, hogy nem Ő volt a hunyó, nem csak neki járna meg"

Gratulalok. Tehat nem a gyerekkel beszeltel, hogy mi a helyes viselkedes, hanem bementel pattogni a tanarhoz, hogy a masik gyerek is kapjon fekete pontot.

jajistenem.

(A 21. hozzászólásra reagálok.)

Örülök, hogy belemegyünk az életfilozófiai részletekbe (még akkor is, ha a kérdésfelvető esetleg a pokolba kíván már :)).

Nyilvánvalóan teljesen más a világképünk, de az is lehet, hogy te egyszerűsítesz, és egy kalap alá veszed azokat, akik folyton berohangálnak az iskolába, ha a gyerekük rossz jegyet kap, hogy kidumálják. (Hozzáteszem, én már gyerekként is furcsálltam azt, ha valaki siránkozik a tanárnak a jobb jegyért, hiszen ha valamit elrontottunk, vállaljuk fel.)

Kicsit magyarázom, hátha megérted az én nézőpontomat.

Kezdjük a kérdésfelvetéshez kapcsolódó helyzettel, a gyerek-szülő-iskola viszonnyal. Azt gondolom, hogy a szülőknek felelősségük azt figyelemmel követni, hogy a gyerekükkel mi történik az iskolában. Kapcsolatban kell lenniük az iskolával, mert a nevelést a szülő és az iskola együtt biztosítja. (Ne értsd félre, az iskola feladata elsősorban nem a nevelés, hanem az oktatás, mégis nevelő hatása van egy kisgyerekre annak, ami ott történik.) Ennek a kapcsolatnak ideális esetben kétoldalúnak kell lennie.

Példa: ha a gyerekem beírást vagy rossz jegyet kap, be fogok menni a suliba, hogy beszéljek a tanárral. De nem támadok, hanem kommunikálok, kooperálok, mert szeretném megérteni, hogy vajon mi okozta/okozza a gondot. A rossz jegyet nem „kimagyarázni” akarom, nem az a szülő vagyok, aki pontokat számítgat a dolgozatban, hogy összekaparhasson még párat, hátha jobb jegyet kap a gyereke, hanem meg szeretném beszélni a tanárral, hogy vajon miből van lemaradva, hogy lássam, miben tudok segíteni neki.

Ha beírást kap, nem azért megyek be, hogy bemószeroljam Pistikét is, vagy kimagyarázzam a gyerekem, hanem azért, hogy megtudjam, mi történt, hogy otthon a gyerekkel megbeszélhessem a helyzetet. Ebbe beletartozik az is, hogy megismerjem, a tanár szempontjából miképpen fest a sztori, hogy aztán megbeszélhessem a gyerekemmel. Hozzáteszem, én ilyenkor még szülőtársakat is meg szoktam kérdezni, hiszen mások is tanui általában a dolgoknak (és nem abból indulok ki, hogy a gyerekek hazudnak).

Mert igen, ahogy írod, „ugyanaz a hír másként jelenik meg a rókák és a nyulak lapjában”.

Tehát az, ha bemegyek az iskolába, nem egy felháborodott támadás, nem egy „sérelem” megtorlása, hanem egy kommunikáció kezdete. Mivel azt gondolom, értelmes emberek mindent meg tudnak beszélni. És meg is kell, különben esély sincs a változásra/változtatásra.

Igazság: persze, a legtöbb esetben többféle igazság létezik (lásd fentebb), azonban vannak olyan helyzetek, amikor nem.

Primitív példa, nem volt részem ilyenben, de tán értehető: ha a tanítónő ordítva leszidja Jucikát, mert kiöntötte a vizet az ebédlőben, de a vizet valójában Béluka öntötte ki (ráadásul direkt, és röhög a markába), akkor ott túl sok variáció az igazságra nem létezik. Ha Petike ebben a szituban kiáll a síró Jucika mellett, akkor azt gondolom, ez egy helyénvaló emberi reakció, és azt is, hogy valójában mindenkinek ezt kellene tennie. Ez a kiállás sokkal messzebbre mutat, mint a gyerekek „kicsinyes” problémái (amelyek persze gyakran tökéletesen modellezik a felnőtt társadalmat).

Itt átkanyarodva arra, amit írsz, hogy „ilyen emberek nem birnak megmaradni egy munkahelyen sem, mert a fonok mindig "igazsagtalan" veluk…”: nem, az ilyen emberek azok, akik megpróbálják megbeszélni a problémáikat a másikkal, és kompromisszumra jutni, akik igyekeznek úgy leélni az életüket, hogy jó légkörben, emberhez méltóan élhessenek ők is, és a körölüttük élők is, ellentétben azokkal, akik félve a felsőbb hatalmaktól (itt most felettük álló emberekre gondolok) eltűrik a megalázást, kegyetlenkedést stb., akár velük, akár másokkal történik.

Pont azért lépnek fel az ilyen emberek a problémák keletkezésekor „proaktívan”, mert:

– az igazságtalanság lélekromboló, ez pedig nem szabad, hogy az élet normális része legyen (lásd Jucika és a víz példáját),

– tudják, hogy többféle nézőpont van, hogy mindenkinek lehet rossz napja, és azt is, hogy egy probléma nem oldódik meg, ha a szőnyeg alá seperjük. Lehet, hogy akkor sem, ha kimondjuk – de akkor legalább van rá esély, hogy megoldjuk.

Szerintem itt sarkítottad le erősen a helyzetet, mert te a folyton dühöngő és támadó, illetve az általad megtestesített problémamentes, belenyugvó ember közt nem látod a középutat.

Nekem eddig abból, hogy kimondtam a problémáimat a főnökömnek, soha semmilyen gondom nem származott, csak előnyöm. (Újabb példa: volt munkahelyem, ahol előttem pár hónap után mindenki felmondott, mert a főnök minősíthetetlen modorban kommunikált velük. Érdekes módon, miután eléálltam, és normálisan elmondtam neki, hogy bármennyire szeretném a munkát, a stílust, amiben beszél nem tudom tolerálni, érdekes módon soha többé nem beszélt így velem, és sok évig együtt dolgoztunk. Miért? Mert egy értelmes ember volt, csak éppen addig senki nem mondta meg neki, hogy gáz lenne, amit csinál, helyette mindenki próbált csendben tűrni, és csak otthon puffogott.)

Azt hiszem, annyi ennek a nyitja, hogy félelem nélkül, nyitottan, a másik embert és véleményét tisztelve kell elé állni – úgy, ahogy szeretném, hogy velem is beszéljenek.

Siker, opportunizmus. Vélhetően mást tekintünk sikernek. Számomra az, ha valaki kiegyensúlyozott, sok remek, őszinte emberi kapcsolata van (ebbe beletartozik az, hogy számíthat másokra, és rá is számíthatnak mások), és félelem nélkül tud élni, sikernek minősül. Ahogy az is, ha olyasmivel foglalkozik, amit szeret.

Itt is van természetesen másik igazság: nyilván tudom, hogy másnak a siker mondjuk a sok pénzt jelenti, mindegy azt milyen úton-módon éri el, és ezért hajlandó meghajolni, behódolni, elviselni, ha szemetek, igazságtalanok vele (majd általában ő is ilyen lesz másokkal). Lelke rajta!

De ebből a világnézeti különbségből adódóan mondom azt, hogy én olyan emberré szeretném nevelni a gyerekemet, aki nem attól lesz sikeres, mert elég mélyre nyal ennek vagy annak, hanem attól, hogy jól végzi a dolgát, és toleráns emberként másokkal egyetértésben tud élni.

Kétségtelen, hogy ehhez némi intelligencia is szükségeltetik. Az is, hogy sokszor kiábrándító látni, hogy hiába próbál az ember kommunikálni, lepattan a másikról, aki nem érti. És abban igazad lehet, hogy ez az egész több harccal jár, mint ha valaki mindent szó nélkül hagy. De szerintem ezek a harcok megérik.

Amit a kommunikaciorol irtal azzal nagyjabol egyetertek, en is igy gondolkodom. Csakhogy a kerdesben nem errol van szo...

Nyilvan sok mindenben sarkitottam, talan azert mert nem akartam ilyen kilometeres hozzaszolast irni mint te :)

A vegen amit irtal a sikerrol ill. arrol hogy te hogyan gondolod hogy en hogyan gondoltam :) a sikert, na abban nem ertunk egyet, de az nem is ide tartozik.

Inkább hagyd.... ilyem már velem is volt. o.társammal csak viccelodtunk es meglokott egy kicsit kézzel. En vissza löktem és a béna elcsúszott. De mi csak nevettünk. Rá esett egy másik gyerekre. (nagy darab volt). Az osztály főnök jött fel és csak annyit lát hogy én állok 2 földön heprengő gyerek előtt. Nyilván mindenkitől elkérte az ellenörzőt. Meg is kapták még a környéken lévőek is az o.főit. Majd 4-5 gyerek hozta vissza a levelet mert persze mindenki szülei reklamáltak. A tanár persze engem talált meg és az egész osztály előtt leégetett.

Így mondta: "Az osztályból nem tudom milyen (nevem) fiú anyukája beírt az ellenőrzőbe és hogy a szülőcskéje meg feltételezi a a munkámat. És ki oktat. Én se megyek oda az anyuci munkajelyére kioktatni" majd kényszerített hogy kérjek bocsánatot ezért... szép. Ennek hatására a a többi gyerek meg se merte mutatni a levelüket a tanárnak. Kivéve egy. Majd a tanár csúnyán nézett, el se olvasta és vissza dobta a levelet a gyereknek.

Hozzátenném hogy ez a tanár a gyereket is verte!! Úgy pofozta le a gyerekeket hogy szavak nincsenek rá. Már csak egy hangosabb szóért is.

Ha ez most történne egyböl a rendőrségre mennék..

Bár ez tanár függő. Lehet a ti tanárotok kinyalja majd a s..geteket.

Popper Péter mesélte egyszer, hogy amikor a gyereke tanítónénije beírta az ellenőrzőbe, hogy "Tisztelt szülő! A gyereke órán beszélgetett" akkor ő visszaírt, hogy "Tisztelt tanító néni! A gyerek este nem ette meg a tökfőzeléket."

Szóval ezzel kívánta jelezni, hogy az iskolai problémákat a tanító néninek (bácsinak) kell megoldani, az otthoniakat meg a szülőknek. Nyilván a tanár is követhet és követ is el hibákat. És egészen biztos, hogy a szülő is követ el hibákat a gyerekkel kapcsolatban. Senki nem tökéletes.

És nem árt a gyereknek, ha ezt megtanulja. Hogy nem egy tökéletes társadalomban élünk, ahol minden egyed kiváló és tévedhetetlen.

Nyilván érdemes a gyerekkel mindezt megbeszélni, és olyan viszonyt tartani a gyerekkel, hogy hozzánk őszinte legyen, és bizalommal forduljon hozzánk bármivel kapcsolatban. A tanár tévedéseit is meg lehet beszélni vele. Anélkül, hogy a tanár értékeit kisebbítenénk. És csak ha többször ismétlődik, vagy súlyos sérelem éri a gyereket, akkor kell "beszaladgálni" az iskolába, és helyére tenni a dolgokat.