Miért jó egy kisbaba? Eddig szerettem volna gyereket, de most elbizonytalanodtam.

Sziasztok!

Szülésznőnek tanulok, mert azt hittem, nincs annál jobb dolog, mint kisbabákkal, gyerekekkel foglalkozni.

Sokáig én is teljesen odáig voltam, hogy legyen egy saját gyerekem, nem győztem visszaszámlálni az éveket, míg lediplomázok, elmehetek dolgozni, és amint lesz egy kis anyagi tartalékunk a párommal, belevágjuk a dologba. Teljesen meg voltam őrülve, alig vártam, hogy a párommal mi is szülők lehessünk.

Aztán ez nemrég megváltozott.

A tanulmányaim során elég sok mindent láttam és hallottam, tanultunk szinte mindenről, ami a szülés előtti, alatti és utáni időkben történik a babával és a kismamával és teljesen beparáztam.

Már maga a terhesség is nehéz, az embernek hónapokig fáj a háta és a dereka, rendszeresen hányingere van, reggeli rosszullétek és hányások kísérik az életét, felduzzadnak a lábai, nehezen mozog, nem alhat se a hasán, később pedig a hátán se, nehogy a baba megnyomja azokat az artériákat, amik a vérellátást biztosítják, stb. Tömni kell magamba a vitamint, mert ha nem, az én szervezetemből vonja el, ami kell neki (pl. Calcium), és ott lesz máris egy jó kis csontritkulás. Arról nem is beszélve, mennyi betegség van, ami káros a magzatra, az ember folyton retteghet, hogy még egy aprócska náthát se kapjon el, mert a gyógyszerek 90%-át szintén tilos szedni a fejlődési rendellenességek miatt, stb.

Aztán ott van maga a szülés! Nem elég, hogy 9 hónap alatt csupa stria lett a hasam és hetek óta nincs szexuális életem, de ez még mind semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit átélek, mire végre megszülöm... jobb esetben "csak" órákon keresztül vajúdok (és nem napokig), borzasztó fájdalmakat élek át, végigmetszik a gátamat is, majd összevarrják, és akkor még szerencsésnek is mondhatom magam, ha "csak" ennyit kell végigcsinálnom, ugyanis a legkisebb komplikáció során egyből mehet az ember lánya a műtőbe egy jó kis császármetszésre, ahol felszabdalják a hasam, életem végéig ott lesz a heg is, és arról még nem is beszéltem, hogy minden műtét komplikációkkal járhat... Mi lesz, ha nem ébredek fel az altatásból?

És ez még mind csak a kezdet, utána napokig, hetekig, hónapokig kialvatlanul kelhetek fel hozzá az éjszaka közepén, mert sír, hogy éhes, hogy jön a foga, hogy fáj a pocija, hogy tele van a pelus, hogy felriadt és nem tud visszaaludni, stb, stb. Onnantól kezdve vége az átlagos életnek, mert minden perc és pillanat csak a gyerekről szól majd, egyfolytában vele kell foglalkozni. Többé nem jut majd időm se magamra, se a páromra, se semmire, még arra sem, hogy egyáltalán pihenjek egy kicsit...

Utána jön a dackorszak. Csak azért is nemet mond mindenre, csak azért is szaladgál az ollóval, csak azért is bele akar nyúlni a konnektorba, csak azért is húzza majd a macska farkát, csak azért is ellentmond nekem mindenben, hiába szólok rá, hogy ezt vagy azt nem szabad.

Utána jön az iskola. Vegyek meg neki ezt, meg azt, mert hát az összes osztálytársának van már. Vegyünk márkás telefont, nem jó másik. Neki csak az a táska kell, amilyet a reklámban látott. Akkor is rendeljük meg a drágább laptopot, mert csak azon lehet rendesen számítógépes játékokat játszani. Hiába mondanám, hogy felesleges, vagy most erre épp nincs pénz, én leszek a rossz anya, mert hát mindenki másnak vesznek Iphone-t a szülei, akkor mégis milyen anya vagyok én, hogy még ezt se adom meg neki, stb.

Aztán ez csak rosszabb lesz. Elkezd majd kamaszodni. Megint csak én leszek a rossz anya, mert én nem értem meg őt, nem értek meg semmit, miért nem engedem el őt abba a buliba, ami hajnali 2-ig tart és ott lesznek a legmenőbb srácok, akik már cigiznek... Ő igenis buliba akar majd járni, cigit szívni és alkoholt inni, mert az a menő. Ha lány, akkor meg miniszoknya, smink és milyen ciki, hogy 14 évesen még nem volt pasija. Ha megpróbálnám megbeszélni vele, hogy ez még mind korai, akkor megint ugyanoda jutunk majd: én nem értem meg őt, én nem értek meg semmit, én vagyok a legrosszabb anya a világon, mert bezzeg a többi lány elmehet a buliba, a többi lánynak megengedik, hogy miniruhát vegyen fel, és különben is, ő már rég nagylány, ő már többé nem gyerek, én ne mondjam meg neki, hogy mit csinálhat és mit nem.

Már ciki anyuval vásárolni menni, ciki anyuval időt tölteni, sokkal szívesebben van a barátaival, barátnőivel, mint velem. Kifejezetten a terhére vagyok, ha bemegyek a szobájába, hogy kicsit beszélgessünk, mert ő most inkább zenét akar hallgatni, netezni, a barátaival chat-elni, vagy épp házit írni, bármit, csak menjek már ki.

Később egyszerűen csak elmegy otthonról. Már engedélyt se kér, csak felöltözik, és hopp, azt se tudom, hol a gyerekem. Ha megkérdezem, hazudik, hogy merre járt, vagy kikéri magának, hogy milyen jogon faggatom, miért kérem számon, hogy hová megy, ő már nagyfiú/nagylány, ne bánjak úgy vele, mint egy ovissal, pedig hát az ember csak aggódik... Hiába, megint csak az lesz, hogy én nem értem meg őt, én nem hagyom élni, bekorlátozom, stb. :S

Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy elköltözött. Kirepült a fészekből, saját családot alapított, jó esetben havonta 1x hazatelefonál szegény, öreg, aggódó anyjának, de többé nincs rám szüksége, nem igényli a társaságomat, szívesebben tölti az idejét a családjával.

Öregkoromra pedig összetehetem majd a két kezem, hogy ha nem dug be egy kórházba vagy idősek otthonába, csak mert terhére lesz. Lehet, hogy öreg koromra leépülök szellemileg és mindent 20x fogok megkérdezni tőle, amitől ő ideges lesz. Elfelejti, hogy amikor ő volt kicsi és ő kérdezett meg mindent 20x, én türelmesen válaszolgattam neki. Ha századszor is megkérdezte, hogy "Anya, ez miért így van?" akkor én százszor mondtam el neki. Amíg nem tudott enni, én etettem. Ha én nem fogok tudni enni egyedül, mert remeg a kezem, vajon ő megetet majd? Amikor kicsiként bekakilt, én mindig tisztába tettem. Ha én fogok öreg koromra bekakilni, mert inkontinens leszek, valószínűleg ő nem fog ugyanígy gondoskodni rólam...

Az ember párt talál és kisbabát vállal. Minden idejét, pénzét és energiáját a gyermekére fordítja, foglalkozik, játszik és tanul vele, igyekszik neki megadni mindent, amit csak tud. Fizeti a különórákat, a hobbiját, a sportot, amit választott, a legjobb iskolákba járatja, finanszírozza az egyetemi tanulmányait, sok szülő lakást és autót is tol a csemetéje alá, mielőtt kirepülne otthonról, sőt, egyesek még a gyereke esküvőjét is fizetik.

De mit kap cserébe az ember a gyerekétől? Mi jó származik mindebből?

A problémás terhességből, a fájdalmas szülésből, abból, hogy a testem megváltozik, csíkos és csúnya lesz, a sok türelem, idő, szeretet és gondoskodás megtérül valaha is? Ad bármit is cserébe végül a gyerek?

Ezekre a félelmeimre és aggályaimra keresem a választ. Gondoltam, ezekre senki se tud jobb magyarázatot adni, mint az anyukák, így hát ezért kérdezlek titeket.

U.I.: Az én édesanyám már nem él. Szívesen beszélgetnék Vele ezekről a dolgokról, és örülnék, ha meghallgatná a félelmeimet és a gondolataimat, amik jelenleg a gyerekvállalás kapcsán kavarognak a fejemben, mert biztos megnyugtatna, de sajnos erre soha nem lesz már lehetőségem...

Köszönöm, hogy végigolvastátok. :)

23/L