A tanitoneni huzgalja a fiam hajat. Mi lenne a jo megoldas?

Érdekes, a szüleim idejében akkora körmöst kaptak a rossz diákok a fapálcával, hogy fájdalmukban majd összepisilték magukat.

De tisztelték is a pedagógust!

A tanító, nem elverte a fiad, hanem (nyilván okkal!) meghúzta figyelmeztetésképp a haját.

Az ilyen "szülők" miatt tart ilyen elferdült irányba a mai generáció.

Jaj, nem fegyelmezem semmivel, nehogy megsérüljön a piciny lelkecskéje...aztán nézzétek meg milyen terrorban tartják egymást a diákok az iskolában manapság, mert azt hiszik övék a világ, semmi nem tiltott.

Igen, még azt elfelejtettem írni, hogy persze a gyereknek hiszel.

De vajon tényleg nem ő rosszalkodott, beszélt???

Mert én nem mernék megesküdni rá!

Nem szeretek ilyen ocsmány stílusú vitákba beleszólni, de most mégsem állhatom meg.

Jelekhnek egy dologban van igaza: az ember nem ront rá a tanerőre agresszíven, mert a sztorik általában árnyaltabbak annál, mint amilyennek elsőre tűnnek. Nem azért, mert a gyerekek hazudnak (ha jól neveltek, nem fognak hazudni), hanem azért, mert gyerek mivoltukból adódóan másképp élik meg a dolgokat (pl. igazi tragédiának, ha eltörik a baba lába).

Ezért írtam azt, hogy én mindig informálódom ilyenkor a többi szülőtől, ők mit hallottak a gyereküktől. Aztán pedig veszek pár mély levegőt, és kooperatívan hozzáállva beszélem meg az ügyeket a tanítóval.

Amiben viszont nagyon nincs igaza a hozzászólónak, az az, hogy egy gyerek satnya attól, ha kiborul a tanítója testi/lelki fenyítése miatt.

Jelekh személyisége (ami a kommentjein keresztül elég jól megnyilvánul) pont arra az intő példa, hogy milyen frusztrált és agresszív felnőtt lesz egy olyan gyerekből, akit a suliban és otthon is félelemben tartanak.

Sajnos a helyzet az, hogy tele vannak az iskolák frusztrált, kiábrándult tanítókkal. Persze ez érthető, dolgozom is velük, barátnőm is tanít, tudom, milyen a helyzetük. Viszont sajnos arra nincs mentség, ha alsós kisgyerekeket, akik nem tudják magukat megvédeni, olyan módszerekkel próbálnak fegyelmezni, amiktől azok „összeszarják magukat”.

Amíg nem volt iskolás a gyerekem, én is azt hittem, hogy szegény tanárok ki vannak szolgáltatva a hülye szülőknek, akik folyton fenyegetőznek, ha a gyerekükre csúnyán néz a tanító. Most már úgy látom, hogy a tanítók közt elég sok konkrétan utálja a gyerekeket, vagy legalábbis nagyon elegük van belőlük, és mégis kénytelenek tanítani. Nem hiszem pedig, hogy illúzió lenne, hogy a szülők és a tanárok által adott minta az, amiből a gyerekeknek a viselkedésük alapnormáit el kellene sajátítaniuk. De mit tanul a gyerek egy ordenáré módon kiabáló, lekezelően beszélő vagy verekedő tanártól?

Ennek ellenére az elég széles ismeretségi körömben egy olyan szülőt ismerek, aki „befenyítette” a tanítókat. A többiek mind normálisan próbálják megbeszélni a gondjaikat – és érdekes módon épp a tanítók nem nyitottak általában az együttműködésre.

Lehet, hogy van gyerek, aki annyira kemény legény, hogy meg sem kottyan neki egy-két tanári pofon, de a gyerekek többsége már attól bereccsen, amilyen követelmények elé állítják őket. Számtalan példát látok olyanra, aki elkezdett újra bepisilni, tikkel, hasfájós lett az iskola első pár évében. Vagy a tanár verni kezdte a gyerekeket, és a szülői panaszra az igazgató annyit válaszolt, hogy „ha nem tetszik, el lehet menni”… így egy fél osztályt átvittek másik suliba. Ez normális? A tanárok (akárcsak az orvosok) probléma esetén összezárnak, persze lehet kérni az ügy kivizsgálását, de ki akarná, hogy a gyerekét hónapokig olyan tanítsa, aki ellen kivizsgálást kért? Szóval nem a „szegény, tehetetlen tanítók” állnak a „csúnya, gonosz, elfogult” szülőkkel szemben.

Szülőként szerintem nincs annál jobb visszaigazolás arra, hogy jól csinálja az ember a dolgát, mint hogy a gyereke mer vele őszinte lenni, és elmondja, ha szerinte igazságtalanság érte. Mikor rájöttem, hogy a mi osztályunkban milyen dolgokért húzzák le a gyerekek magatartásának értékelését, azt mondtam a fiamnak, nem érdekel, milyen színű pontot hozol, de mindig mondd el, mit csináltál. A tanítónőnek és nekem is. Ezek után nem érdekel, ha a tanító annak hisz, aki hangosabban mondja, hogy nem ő volt a ludas, mert tudom, hogy a gyerekem nem hazudik.

Lehet emiatt „széplelkűnek” meg „nyámnylának” titulálni, meg nem elhinni, hogy a gyerek nem hazudik, nekem elég, ha én tudom, hogy megbízhatok benne.

Érdemes még e téma kapcsán elgondolkodni azon is, hogy eltűrné-e az ember például a főnökétől, hogy bokán rúgja, ha valamit véletlenül elront. Vagy csak, hogy kiabáljon vele. Nyilván van, aki igen. Nekem az a véleményem, hogy mindenkivel normális stílusban kell beszélni, és egy értelmes ember tudja, hogy mindenki hibázhat (ad absurdum még ő maga is).

Ezért én, a „nyámnyila„, nem fogadom el senkitől, hogy ordítson velem, bokán rúgjon vagy bármilyen módon megalázzon – és én sem teszem ezt mással.

Szerintem ezt kellene belenevelnünk a gyerekeinkbe ahhoz, hogy ne egy ilyen acsarkodó, egymás szapulásán élvezkedő világban éljünk.

Ugyan én még nem vagyok "nagy és okos" felnőtt, még is a kommeneteket olvasgatva úgy éreztem írnom kell.

Utolsó válaszolóval teljesen egyetértek, elég jól leírta a dolgokat, de felhoznék én két példát is arra, hogy az iskolai bántalmazás egy gyereknek sem tesz jót.

Az első példa, a saját történetem, lehet emiatt kicsit ferde lesz a kép, de remélem mindenki megfogja érteni belőle, amit ki akarok hozni a történetből. Tehát másodikos volt, és ez az eset a napközi ideje alatt, az ebédlőben esett meg. Csendes, visszahúzodó kislány voltam, aki mindig nagyon figyelt a tanító nénire, sose beszélgetett órán, tehát tipikus jó kislány voltam. A napközibe nem voltam túl sokat, mivel az édesanyám mindennap vagy vitt úszni (engem meg a tesóimat) vagy haza vitt tanulni. A menzás ebéd után voltunk tehát és vártuk, hogy az utolsók is befejezzék az ebédet, és mehessünk az udvarra játszani, amíg nem jönnek a szüleink vagy nem jön el a tanuló idő. A napközis tanár (egy eléggé öreg, és hóbortos nő) egy másik tanárral beszélgetett, eközben egy gyerek elrohant az asztala mellett és lerántotta a telefonját a terítővel együtt, engem pedig úgy neveltek, hogy mindig segítsek és csak pár asztalnyira ültem attól az asztaltól, ezért oda szaladtam és felszedegettem a telefon alkatrészeit, és megigazítottam a terítő. Arra a pillanatra ért vissza a tanárnő, hogy én a telefonja darabkájit szedegetem, és azt hitte én voltam, aki ezt tette a mobiljával. Rám ordított, azt mondta, hogy ki kell fizetnem, fekete ponttal, beírással fenyegetőzzöt, azt is mondta, hogy elmondja anyukámnak, hogy milyen rossz gyerek vagyok stb. , ha nem tudom megjavítani a telefont. Én pedig ott álltam elötte sírva, mindenki minket nézett a menzán és nagyon kétségbe voltam esve hisz persze, hogy nem tudtam megjavítani, én csak 2 évvel késöbb kaptam telefont, és velem a szüleim is játszottak, nem csak a telefont adták a kezembe. Hiába mondtam, hogy nem én voltam, nem hitte el, végül az egyik osztálytársam, és egyben barátnőm megcsinálta, de ez mai napig az egyik legrosszabb emlékem általánosból. Még anyukámnak is elmondta, persze nem lettem leszidva, mert ő tudta, hogy én sohase hazudnék neki, de akkor is ez olyan volt, mintha az addigi szép tiszta magatartásomra, rácsöppent volna egy tinta paca. Nagyon, nagyon rosszul esett és mai napig nagyon fáj, ha erre az estre gondolok, az igazságtalanságot a legtöbb gyerek szerintem nem szereti, ezért sem jó, amit a tanerő csinál nálatok, vagy amait csinált nálunk.

A másik eset az öccsémmel, esett meg, egy másik tanárnál. Ő is elsős- harmadikos lehetett (nem emlékszem pontosan) és szolfézs órán ordította le egy tanár. Ez a tanárnő sokat ordítozott és nagyon kemény volt mindenkivel, néha még a gyerekek ceruzáit is eltörte. Ettől függetlenül nem volt rossz tanár, de az óráin a légkör, nem volt túl barátságos. Egyszer az öcsém, aki szintén nem az a bajkeverő fajta volt, inkább az ábrándozós gyerekek táborát erősítette, az egyik balhésabb gyerek közelében ült, és a mikor a tanító nőnek hirtelen bekattant valami, emiatt a balhés gyerek miatt az öcsémet ordította le, törte el a ceruzáját és dobta ki a szolfézs óráról. Mai napig nem tudjuk, hogy miért pedig jártak, bent nála a szüleink, én arra tippelek, hogy a rosszalkodós gyerek csinált valamit és csak fél szemmel látta a tanár nő és azt hihette, hogy az öcsém volt. Miután az öcsémet kidobta az óráról, a tesóm olyan szinten volt meg ijedve, hogy bepisilt és elsírta magát. Az anyukánk így talált ránk, amikor ment érte.

Mert nálunk ha le lettünk szidva, mindig kaptunk érveket, és nem csak azt, hogy hülye vagy. Az öcsém hetekig félve járt be szolfézsra emiatt az incidens miatt, én pedig nem szívesen voltam a tanárnő közelében, és többet nem tudtam megbízni egyetlenegy tanárba sem. Az esteket követően mindkettönknek voltak rémálmaik, amik ehhez voltak köthetőek.

Lehet, hoyg évekkel ezelött voltak ezek az estek, de egy gyerek nem felejt.

Én a helyedben a többi szülővel kar öltve bemennék a tanárnőhöz, ha ez nem használ, akkor irány az igazgató.