Miért nem hangoztatják jobban, hogy szar az anyaság?

16-os: azért vállalunk gyereket, mert szeretnénk. Tudod, létezik ez az "anyai ösztön" dolog.

De azt már nem tudjuk, hogy mi hogy fogjuk azt megélni. És engedtessék meg, hogy piszok rosszul is megélhessük az ismeretlent, hogy nem mosolygunk képmutatásból, és esetleg nem vagyunk miss tökély, hogy minden helyzetben szuperanyuk és szuperfeleségek vagyunk...

Kérdező: egyetértek veled. Az anyaság nehéz oldaláról tized annyit sem besélnek/írnak, mint a "boldogságos cukormázas" részéről. (bár én ezt a rózsaszín maszlagot sosem éreztem).

Én bárkivel beszélek, elmondom, hogy ez bizony kemény meló. Az eleje brutális. Talán azért is könnyebb később, mert mi emberek ugye elég jól alkalmazkodunk. Tehát hosszászokunk az új helyzethez, és megtanulunk benne élni, kihozni abból a legjobbat, ami van.

Én szoktam is mondani, hogy azért egyke a fiunk (6 éves), mert én nem bírnék többet. És ezt valahogy nem értik.Érzelmileg, szellemileg, idegileg, fizikailag.

Vannak, akik 3 picivel is boldogok, de az nem én vagyok. Nekem 1-re van kapacitásom.

Mások vagyunk, csak ezt sokan nem értik meg, mert mindenki magából indul ki...

Nem tudom, én pont azt látom, hogy a csapból is az folyik, hogy szegény anyáknak milyen rohadt nehéz, másnak közel sem olyan nehéz, mint nekik, anyának lenni szar, sohatöbbé nem lehetnek igényeid, minden rád szakad, úristen.

Nekem kettő van, én meg pont nem így élem meg. Jó, persze, vannak nehezebb napok, most pl a 6 hónaposom annyira fogzik, hogy napok óta nem alszunk, evés helyett is csak bőg, egész nap kínlódunk. A 4 éves meg azért, mert nem mehet ki a 40 fokban, csak délután 4-5 után, és neki a lakásban unalmas (akkor is, ha egész nap szórakoztatom). Reggel azt hittem már 8-kor, hogy világgá megyek. Aztán mindenki lenyugodott szépen, a kicsi szopott, majd aludt fél órát a nagy lehiggadt, mert elsétáltunk a boltba, míg a pici a babakocsiban aludt, az én fejem kiszellőzött, és azóta mindenki vidámabb. Vannak nehéz részek, de szerintem sokkal több a jó, én nem érzem, hogy akkora áldozat meg teher lenne anyának lenni.

Dagadt nem vagyok ugyan, de azért nekem se ugyanolyan a testem. Ott a császárheg, lazább a hasamon a bőr, és van rajtam kb 3-4 kiló. Ez van, mondjuk aki azt mondja, hogy erről nem hallott előre, hogy megváltozik a teste, az hazudik, erre fel lehet készülni. Feldolgoztam, hogy nem vagyok már 18-20 éves, és nem nézek ki úgy, a fölösleget meg bármikor leadhatom, rajtam múlik. Slamposnak lenni meg nem kötelező.

És nem, nem vagyok szuperanya, ehhez nem kell annak lenni, hozzáállás kérdése szerintem nagyrészt. Ha azzal vagy elfoglalva, hogy istenem belehalok, akkor tényleg egy szenvedés minden nap. Ha meg a jóra koncentrálsz, és úgy vagy vele, hogy úgyis megoldom, megy ez nekem, akkor teljesen más lesz.

Minden, amit írtál léétező dolog, és EZEKET normális ember nem tudja kifejezetten szeretni. Vállalni azt igen, mert azokért a puha, édes karocskákért, amik átfogják a nyakadat és azt súgják, hogy szeretlek, megéri. Ráadásul ahogy nőnek a gyerekek, nyilván lesznek más aggódnivalók, stresszes helyzetek, de mivel az ő sikere a te sikered, az ő öröme, a te örömöd, megéri. Mellette annyi midnent lehet tanulni gyereknevelés közben önmagunkról is, hogy azért is megéri.

Időt viszont szakíts magadra, jelentsd ki, hogy jogod van hozzá és szükséged van rá, és a magadra szánt idő köré tervezz minden mást. Ez elengedhetetlenül fontos midnen életkorban, a többit akkor már ki lehet bírni.

Nekem még az jutott ezsembe kedves kérdező, hogy miért feltételezd eleve, hogy mindenkinek az a sz*r élet, amiben vannak nehézségek? Voltál már úgy, hoyg megodlottál egy nehéz helyzetet (gyerekkel kapcsolatban, vagy tőle teljesen függetlenül) és utána a fáradtságtól eltekintve úgy álltál fel, hogy baccus, meg tudtam oldani, erős vagyok, sikerült? Ha nem lennének nehézségeink, mitől éreznénk magunkat kompetens felnptteknek? Ha nem lennének stresszes helyzetek, mitől esne jól néha lazítani, ha nem fáradnánk el, miért lenne örömteli a pihenés?

Nem mondom, én is kiáltottam már az égre, mert két igencsak eleven gyerekm van, akik mellett egy percre nem nézhetek félre, de amikor meg olyan gyerekekt látok, akik egész nap elüldögélnek kb. ott, ahová letették őket, aztmodnom, meghalnék az uanlomtól.

Lehet túl fiatalon vállaltad be az anyaságot. Egyrészt most a határodra értél, pihenésre van szükséged, hogy feltöltődj.

Mindenki másképp éli meg azt, hogy az élete megváltozott és felelős lett egy kisemberért. Sőt, gyereke is válogatja, hogy mennyire "melós" vele egy nap.

Én ugyan nem nem mondtam senkinek, de a gyerek 1 éves korára a mélyponton voltam. A gyerek előtt tartottam magam, mindennap főztem neki, sétáltunk, szoptattam, játszottunk, de nem volt miből erőt merítenem. A sok-sok áldozat meghozta gyümölcsét és most nagyon boldog vagyok, hogy így alakult. Egy tündéri ovis gyetekem van, aki sokkal értelmesebb a koránál és úgy várom a testvérét, hogy megibt babázhatok, hogy nem is gondolt volna az első 1 éves korában, hogy valaha akarok még egy gyereket.

Türelem és kitartás. Ez kell a mindennapokhoz, illetve időnként egy kis kikapcs! Ezt a férjeddel beszéljétek meg!

Az utolsó kommented alapján neked súlyos gondjaid vannak és ez nem az anyaságtól van.

Menj el kérj segítséged pszichológustól vagy az is lehet, hogy szépen összekapod magad és elkezdesz élni. Nem kell nyavalyogni, csinálni kell, osztd be jobban az időd, ami nem fontos azt hagyd a fenébe, töltsetek azzal több időd ami boldoggá tesz. Nem kell egy monoton depresszív kínlódának lennie az életnek, csak rajtad múlik! Ne hagyd, hogy elmenjen melletted az élet az önsajnálattal, öngyülölettel, a gyereknek sem erre van szúksége. Hajrá!

Hát, ha erre magadtól nem jöttél rá....az szar ügy. Így jártál. De kb 20 év és talán szabadulsz. Mégis mit hittél milyen lesz? Jaa, hogy benyaltad a vattacukrot amit az arcodba tol a társadalom meg a kormány? Hidd el, nem te vagy az egyetlen. Rengeteg ember csalódik, és még több egyenesen megbánja a gyerekvállalást, csak nem mernek róla beszélni.

Én soha életemben nem akartam gyereket, a férjem sem. Belegondoltam abba mennyi nyűggel jár, és nem kérek belőle. Egyikünk sem. Inkább választottuk a felhőtlen együttlétet, a szabadságot, a kötetlenséget, egymást, a hobbijainkat, a munkánkat, 2 gyönyörű kutyát:) Nekünk ez az élet jobban megéri. Naiv voltál nagyon, de sajnos már nincsen visszaút. És van egy rossz hírem, innen csak rosszabb lesz.

Sajnálom:( A következő életedben már okosabb leszel. Azt a 18-20 évet pedig próbáld meg kibírni, ha már megcsináltátok a gyerekeket, ne csesszétek el őket, hogy elviselhetetlen, viselkedni nem tudó kis szörnyek legyenek, mint manapság a gyerekek nagy része.