Miért nem hangoztatják jobban, hogy szar az anyaság?

Nem alkalmas mindenki erre a feladatra. Nagyon rossz olvasni, hogy te ilyennek látod, sajnálom a gyerekedet, mert ezt ő is érzi.

Aki egy kövér, elhanyagolt nő, az gyerek nélkül is az lenne, hidd el. Rengeteg igénytelen nő van, ez független a gyerektől, nem egy baba miatt leszel kövér, vagy ápolatlan, ez óriási hazugság! Nyilván, aki a gyerek előtt sem volt efy házias nő, az a gyerek után egy idegroncs lesz, mert akkor már vannak kötelező dolgok, amiket nem lehet halogatni. Rengetegen vannak, akik a gyerek előtt sem főztek, nem is nagyon takarítottak, soha nem sportoltak, mégis ezeket hiányolják a gyerek miatt.... tipikusan azok az emberek, akik mindig valaki mást hibáztatnak a saját bénaságuk miatt.

Én nem szedlek szét, mert részben egyetértek veled. Részben azért, mert én is pörgök egész nap a két gyerekem körül/miatt, nincs megállás, ha hiszti van, akkor teljesen szétmegy a fejem, és hatalmas önuralom kell, hogy egy Buddha nyugalmával kezeljem a helyzetet, egy-egy ilyen durva nap rám is egy karikásszemű, égnek álló hajú (némiképp) slampos nő néz vissza a tükörből, akin most perpillanat van par kiló felesleg.

De csak részben értek egyet veled, mert valóban kell egy olyan apa/férj, aki hasonlóképp odateszi magát, ha a gyerekekről van szó, és nekem hál'istennek ilyen férjem van. Szval amilyen gyakran érzem a rám nehezedő terhet, ugyanannyiszor érzem a földöntúli boldogságot, mert ilyen csodálatos gyerekeim vannak. Ez természetes ambivalencia. Nyilván a gyerekek az elsők, innentől kezdve az én igényeim az esetek túlnyomó részében háttérbe szorulnak...most még. De én pl. már tudok arról nyilatkozni, hogy ahogy nő a gyerek, úgy kapja vissza a szülő a gyerek előtti szabadságát, persze, pici, apró dózisokban. Amikor tudod, hogy már nem kell rohanni munka után a boltba, aztán az oviba, mert a gyereked azt élvezi, ha naradhat még egy kicsit délután a barátaival az oviban, mert olyankor játszanak a legszabadabban az ovi udvarán. Vagy amikor az esti mese után nyomsz egy puszit a 6 évea fiad arcára, és kijössz a szobájából, mert megérett arra, hogy egyedül aludjon el az ágyában, és stabilan át is alussza az éjszakát. Ezek mind létező jelenségek, amelyek egy dackorszakos háromévest nevelő szülő számára még elképzelhetetlen dolgok. Altattam én is éveken keresztül a két gyermekemet egyszerre, most pedig mindketten békésen elalszanak a szobájukban, én pedig beveszem magam a fürdőkádba egy könyvvel, ezt akár meg tavaly is elkézelni nem tudtam volna.

Vagy az, hogy mégsem kell már mindig ugrásra készen lesnem a kívánságaikat, mert a hatéves már kipakolja magának a hűtőből a szendvicshez valót (csak szét kell vágnom a zsemléjét, Ő meg is keni), a négyéves pedig kitölti az almalevét.

Soroljam még? Ha ezeket tavaly valaki így borítékolja nekem, simán UFO-nak nézem.

Reggelente mindkét gyerek 8-ig alszik, ha esetleg a fiam hamarabb ébredne (Ő amúgy pacsirtatípus), bebújik mellénk, és simán vissza is alszik, sokszor én fel sem ébredek az ilyen akciókra. Már meg tudom beszélni Velük, most önálló játék következik, mert anya főzni fog, és működik, van persze néha nyűgösebb napjuk, de össze sem lehet hasonlítani a dackorszak állando nyűglődéseivel.

Szval te, kérdező, most merő szívásnak érzed az anyaságot, gondolom, pici még a gyerkőcöd. De egy egészséges gyerek (most direkt hangsúlyozom, hogy egészségesen fejlődő gyerekről beszélek) pár év múlva önjáró kisemberré cseperedik, aki még mindig rengeteg figyelmet igényel, de mellette apránként visszacsempészheted az életedbe mindazt, amit a gyermekvállalás előtt nagyon szerettél.

És a végére egy kis csöpögős: valóban léteznek cukormázas, imádnivaló pillanatok, pl. amikor a két gyermeked csakúgy fekszik le este a külön szobájukban található ágyukba, ha előtte hosszan megölelték egymást, és belesúgják egymás fülébe, hogy mennyire szeretik egymást, és a világ legjobb testvére a másik. Nálunk ez ma már mindenestés jelenet, ezt sem gondoltam volna a dackorszak idején.

Szval türelem, kitartás, keresd a csodálatos pillanatokat, már most is vannak bőven!

Sokszor elgondolkodom az ilyen kérdések láttán, hogy minek vállal az ilyen gyereket, mint te?

2 gyerekem van, reggel tudok sminkelni, nem vagyok slampos, van főtt kaja, tisztaság van, habár rend sosincs, mert a nagy minden játékát szétszorja. Jön megy, sokat játszik, a kicsi meg sokat alszik, habár az ébren lévő időben nyűgös a fogzás miatt, de mindent megcsinálok, amihez ebben a melegben kedvem van.

A nagy már 6, segít, be tudom fogni, és be is fogom, mert az anyja vagyok, nem a rabszolgája. A párom segít, mert ketten vállaltuk, a mi lakásunk, és nem csak nekem kell rendben tartani, csak azért, mert itthon vagyok. Igen, elvárom, hogy segitsen mind a gyerekeknél, mind a házimunkában, bár ő inkább a kertet rakja rendbe, szerel stb.

És igen, van árnyoldal, pl a nagy folyton nyávog, vagy hisztizne, mert nem ehet tortát/fagyit/csokit/popcornt reggelire(tudom, szaranya vagyok). Folyton felesel, ellenkezik, és több ideig vitatkozik, mint amennyi idő alatt meg tudná csinálni mondjuk a játékai összeszedését. Akaratos és makacs, önfejü és ilyenkor úgy megütném, vagy bezárnám a szobájába, de nem teszem, mély levegőt veszek és más oldalról közelítem meg a dolgokat.

A kicsi a másik fele, nyűgös, fogzik, szenved, mert még nem tud rendesen kúszni, hasról nem megy a megfordulás, vagy caak sír, mert nem lát. Igen, ilyenkor, ha minden összejön, feladnám, de nem teszem, mert emellett ők az életem értelmei, stint hoznak az életembe, megkérdőjeleznek, megemelik a tűréshatárom, és amikor nem birom tovább, akkor jön oda a nagy, hogy anya te vagy a legjobb, nagyon szeretlek.

Az ilyen pillanatokért eri meg, és ezek tényleg elfeledtetik velem a sok rosszat.

Mert aki azért vág bele mert más azt mondja, hogy jaj de szipiszupi vattacukorpamacs szivárvány, az bolond. Én tudtam, hogy nehéz lesz, es úgy vágtunk bele, hogy elfogadtuk, innentől 20 évig egy edzőtábor lesz, mert edzik a testet, lelket és szellemet. Ha kérdezik, milyen anyának lenni, én minsig azt mondom, hogy életem legveszélyesebb kalandja.