Van itt olyan, aki esetleg megbánta, hogy gyereket vállalt?

Az,hogy könnyebb,és az,hogy valamilyen szinten hiányzik,az nem feltétlen jelenti azt,hogy megbánta.

Te úgy érzed megbántad?

Nem írod, hogy mennyi idős a gyereked, de nekem kellett jó 5-6 hónap, hogy kitapasztaljam, hogy hogyan tudom vele és mellette is érvényesíteni magamat. Az első 3 hónap volt a legnehezebb, fokozatosan könnyebbülve. Emlékszem az első néhány héten bőgtem a zuhany alatt, hogy életfogytiglani börtönre ítéltem magam, elcsesztem az egész életem. Bármit megadtam volna, hogy vissza tudjam pörgetni az időt... Ma pedig (5 hónapos) alig várom, hogy reggel felébredjen és indulhasson vele egy újabb nap, elmondhatatlanul szeretem.

Ja és szard le az ilyen tökéletes anyákat, mint az első válaszoló. Egy hatalmas adag leszarom tabletta jól jön a mamamacik véres szájú hada ellen..

Most az életünk egy picit húzósabb, nagyon kevés kikapcsolódás, pihenés jut nekünk, mostanában azt érzem, hogy hosszú távon nem lehet csinálni ezt a feszített tempót. De a gyerekeimet sosem bántam/bánom meg, inkább azon gondolkodom, hogyan tudom úgy alakítani a napjainkat, hogy legalább egy kis lazítást elcsíphessünk a férjemmel, heti kétszer valami sport már segítene, ehhez kell jobban bevonnom a nagyszülőket.

Ezt csak azért írtam le, mert nehezebb időszakai mindenkinek lehetnek, amikor úgy érzi, elmenekülne a mindennapokból, de egy kis szervezéssel újra élhetővé és élvezhetővé lehet tenni az életet.

Lehet, hogy neked most egy ilyen nagy átszervezésre van szükséged. Hogy telnek a napjaitok? Miért érzed úgy, hogy megbántad a gyerekvállalást?

Olyat kijelenteni, hogy egy anya visszacsinálná az egészet nagyon súlyos dolog, az esetek többségében szerintem nem erről van szó, hanem egy jókora kimerülésről.

Mesélj, kérdező!

De nem kell boldognak érezned magad...most még nem! Ezt próbáld megérteni! Tényleg nagyon fontos, hogy megértsd!!!

Pici még a babád, még messze nem vagytok túl a kezdeti időszak nehézségein. Az első pár hónap hasfájóssága, szoptatási nehézségei, az alváshiány kegyetlen dolgok. És Te egyedül vagy lényegében ebben a nagyon durva időszakban. Le a kalappal előtted!

Te nem a babát bántad meg, hanem végtelenül kimerültél az állandó készenlétben nonstop segítség nélkül.

5-7-es vagyok.

Még annyit kérdező, hogy megérintett az írásod, mintha én írtam volna 6 éve, a kisfiam születése utáni hónapokban. Én nem jutottam el odáig, hogy azon morfondírozzam, megbántam-e a gyerekvállalást, de én nem voltam egyedül. A férjem rengeteget segített, az összes nagyszülő ugrásra készen várta, mikor jöhet pesztrálni az elsőszülött unokát. Szval én lényegesen könnyebb helyzetben voltam, bár az is igaz, hogy volt bennem egy igény arra, hogy elsősorban a férjem és én próbáljuk közösen megoldani a helyzetet, megbarátkozni azzal, hogy feje tetejére állt az addigi életünk, amit már sosem fogunk visszakapni, helyette ki fog alakulni egy új élet, amelyben már hárman, majd négyen leszünk, ehhez kell alkalmazkodni.

Te ebben az alkalmazkodás időszakában vagy, csak sajnos ennek minden terhével egyedül birkózol meg, ami nagyon kemény lehet.

Tényleg, ha a férjed hajnal 5-tól 12 órázik, délután viszonylag emberi időben otthon van, olyankor szokott segíteni, átveszi a babát? Ez nagyon fontos kérdés, ugyanis akkor alkalmad lehetne picit feltöltődni.

Mi anno a férjemmel délután-este, sőt éjjel is felváltva ringattuk a fiunkat, aki durván hasfájós volt. 3 hónapos korára enyhült.

Anyatejes volt, nekünk is voltak nehezebb időszakaink, küzdöttünk a tejért, a férjem ült mellettünk, és szurkolt, hogy a fiunk nyugodtan végigegyen egy szoptatást.

Szval én nem voltam egyedül, mégis szinte csak homályos képek maradtak meg az első pár hónapból.

Még valami: én lényegében az első kb. 3-4 hónapban zombiüzemmódban működtem. Kimerült voltam, ugyanúgy, ahogy téged, mardosott a lelkiismeretem, hogy mi a francért nem vagyok boldog, amikor velünk van a várva várt kisfiunk, mindenki egészséges volt...én meg csak zokogtam, amikor a sokadik átsírt óra után sem nyugodott meg a kisfiunk, annyira fájt a hasa. Aztán jött egy véres hasmenés, amivel kórházba is kerültünk, kiderült a tejfehérhe-érzékenység, ami után a tejmentes diétával minden egyenesbe jött, abbamaradtak a végtelen sírások, jöttek a hosszabb, nyugodtabb alvások. Én onnantól kezdtem magamra találni.

És az áttörés (mindig könnybelábad a szemem, amikor eszembe jut): a kisfiam első angyalian csilingelő nevetése. A kocsiban ültünk, anyukám a volánnál, a férjem hátul a hordozóban utazó kisfiunk mellett, én meg az anyósülésben romokban, mert hulla voltam, egy zombi. És akkor a férjem elkezdett bohóckodni az akkor 3 hónapos kisfiunknak, éppen oroszlánüvöltést hallatott, villogtatta elöl a fogait a fiunkra (marhaszép volt😊), és egy csodálatos pillanatban a fiunk felkacagott, gurgulázva, azzal a leállíthatatlan babakacagással😊egy csoda volt! Addig még nem kacagott, inkább sírt, szenvedett az allergia miatt. Akkor ott, a kacagását hallgatva váltam anyává! Elkezdtem zokogni, az elmúlt hónapok minden fájdalma, kimerültsége kijött belőlem. Azt éreztem, beleszerettem abba a kacajba, életem végéig hallani akarom.

És valóban könnyebb lett, nagyon hamar kialakult az a szétválaszthatatlan kapocs a fiam és közöttem. Csak akkor friss anyukaként nem tudtam, hogy bizonyos esetekben akár hónapokat kell várni erre a mindent elsöprő szeretetérzésre. Azt hittem, ahogy megszületik, automatikusan imádni fogom. De ennek nem kell így lennie. Meg kell ismerkedni azzal a kisemberrel, saját magaddal az anyaszerepben...

Azóta hatéves a fiam, 4 a kislányom, életemben nem tanultam önmagamról annyit, mint a gyerekeim születése óta.

Vannak napok, amikor nehezebb Velük, néha a körülmények nehezítik az életünket (mint jelenleg), de a gyerekeimet már mindörökre imádom, Ők az értelme mindennek.

Csak ennek az érzésnek akkor a fiam születése után meg kellett születnie.

Kérdező, kitartást kívánok, írj, ha beszélgetni van kedved!