Megbántad, hogy nem szültél gyereket?

Sziasztok!

Ugyan nem rólam van, de van egy 53 éves barátnőm, aki nagyon megbánta, hogy nem lett gyereke. Pedig van férje, minden rendben, de nem akartak. Azt mondja, hogy ez sajnos olyan, amin nem lehet valtoztatni és visszacsinálna, ha tehetné.

Van egy pár ismerősöm (ez az örökbefogadáshoz kapcsolódik), akiknek nem lehet gyerekük és elkezdték az örökbefogadási procedúrát és 4 év mire egy "magyar" újszülöttet kapnak.

Még csak 32 éves vagyok, 8. éve együtt a férjemmel. Nincs gyerekünk, és nem is lesz soha! Évek óta úgy érzem, hogy nem bánom, hogy így alakult az életem, boldog vagyok, jól érzem magam, szeretem az életünket így kettesben.

Hozzá tartozik a dologhoz, hogy mielőtt a férjemet megismertem, egyáltalán nem akartam gyereket, csak nyűgnek tartottam, több macerát láttam benne mint örömöt, így is utáltam a suli miatt korán kelni, folyton álmos, fáradt voltam, bele sem akartam gondolni mennyire nehéz lenne egy gyerekkel aki nonstop mindenért üvölt akár éjjel, akár nappal van. Nem nagyon szeretek közösségbe sem járni, amit gyerekkel nem-igen tehetnék meg, mert neki szüksége van szocializációra is.

Az évek teltek, szerelmes lettem, férjhez mentem 25 évesen, és bizonyos szempontból valami megváltozott, a férjem alapvetően akart gyereket, úgy volt vele, hogy majd megváltozom, és majd én is akarok, kialakul bennem a vágy, és talán mert szeretem, vagy más okból (ezt nem tudom), így is lett. Szóval volt idő, amikor tőle, vele, én is akartam egy gyereket.

Végül a betegségem kapcsán kiderült, hogy nem lehet. Nem azt mondom, hogy eleinte nem volt rossz érzés ez a tudat, mert az volt, de 1-2 év alatt továbbléptünk mindketten, azóta pedig már annyira hozzászoktam én is, és a férjem is ahhoz, hogy kettesben vagyunk, hogy akkor és azt csinálunk amit akarunk, nincs aki korlátozzon, teljesen szabadok vagyunk, hogy már nem vágyunk gyerekre, egyszerűen elmúlt. Nem hiányzik.

Nem érzek emiatt űrt, mint ahogy sokan mondják, leginkább olyanok akik nagyon akartak gyereket, de szintén nem lehetett nekik. Ha annyira akarnánk, lenne alternatív megoldás a gyerekvállalásra, de nem vágyunk rá görcsösen.

Az a késztetés sincs, hogy mindenáron megfeleljek a társadalmi elvárásoknak, mondta 1-2 ember nekem, hogy küzdeni kell érte, meg hogy minek vagyunk együtt gyerek nélkül, és mindent meg kell próbálni. Nem értették meg, hogy ennyire nem kell gyerek. Volt aki el is ítélt emiatt, hogy nem vállalunk, hogy nem akarunk semmilyen gyógyszeres kezelést, nem akarunk lombikra sem járogatni, milliókat költeni gyógyszerekre, egyebekre.

Nekem, nekünk ennyi macerát nem ér az egész. Ez már a mi döntésünk, ahogy az is, hogy örökbefogadni sem akarunk. Arra végképp nem lennék alkalmas, ismerem magam. Nem tudnám idegenek gyerekét úgy szeretni mint a sajátomat. Ez van. Sajnos egy ismerős pár a környezetemben el is vált emiatt. Sajnálatos. Nekünk pl a kapcsolatunk fontosabb, többet ér egy meg se született embernél. Van akiknek meg nem. Én pl azokat nem tudom megérteni, akik emiatt eldobják egymást, vagy az egyik elhagyja a másikat emiatt. Szerintem akik ilyenek, azok sosem szerették egymást igazán. Örülök, hogy mi többre értékeljük egymást, minthogy a szaporodás legyen az elsődleges és egyetlen életcélunk.

Én most azt mondom, nem bántam meg a dolgot, sem a természet, sem a mi választásunk oldaláról. Hogy később mi lesz, nem tudom, kétlem hogy sajnálnám a dolgot, mindig jól el tudtam foglalni magam, sosem unatkozom. De inkább bánjam meg, hogy nem vállaltam gyereket, mint azt hogy szültem, és mint sok nő (ismerek is ilyet), egyáltalán nem törődik a gyerekével, mert nem kötődik hozzá, mert nem akarta igazán, csak leülteti a tv elé, vagy mobilt ad neki inkább nyomkodni, minthogy ő foglalkozzon vele. És ez még a jobbik eset, a nemtörődömség, a nevelés hiánya. A bántalmazó szülőkről nem is beszélve.