Ilyen körülmények között vállalnátok a babát? Egyedül mennyire vészes az anyaság?

Úgy néz ki, terhes vagyok (csináltam reggel 2 tesztet és most, este is egyet, mind pozitív). Viszont negyedéves egyetemista vagyok, még van ez az évem és a következő...

A baba apukájával nem vagyunk rendes kapcsolatban, mert én féltem az elköteleződéstől, úgy voltam vele, hogy felesleges egy párkapcsolatba belekezdeni, mikor úgyis vége lesz (ezt láttam a szüleimtől és a környezetemben, 15 éves korom óta menekülök mindenhonnan, ha érzem, hogy elkezdenek hozzám komolyabban ragaszkodni, legyen szó akár egy sima baráti kapcsolatról akár).

Viszont volt egy betegségem, ami után az orvosom közölte, hogy nagyon kevés esély van arra, hogy valaha természetes úton gyerekem legyen... Vagyis szószerint azt mondta, hogy erre semmi esélyt nem lát. Mégis sikerült ez a baba (védekezés mellett!) és nem tudom, hogy mit kéne tennem. Mivel 18 éves koromban közölték velem, hogy sosem lehet gyerekem kb., nem igazán éreztem azt a babák láttam, hogy "jaj de édes, nekem is kell ilyen". Elfogadtam és a tanulmányaimra koncentráltam, hogy majd akkor azzal leszek boldog.

Anyagi gondjaim nincsenek, szerencsére a családom támogat, van saját autóm, lakásom is. De nyilván nem így terveztem az életemet, hogy 22 évesen terhes leszek. A baba apukájával amúgy nagyon jó a kapcsolatunk, nem csak arról szól, hogy hetente párszor felkeressüka másikat... Mégis félek neki ezt elmondani, mert neki is konkrét tervei vannak az életben és az apaság nincs köztük.

Viszont egy esetleges abortusz csak rontana az esélyeimen, hogy később gyerekem lehessen (örökbeadni képtelen lennék).

De félek, hogy egy pici mellett nem tudnám ezt a szintet teljesíteni az egyetemen és akkor több évnyi tanulást és energiát, pénzt dobhatnék ki az ablakon.