Elvárnád a gyerekedtől, hogy ápoljon téged, ha idős korodra lerobbannál?

31 vagyok, apám még nincs 60, de rosszindulatú daganata van áttétekkel. Az állapota miatt hónapok óta nem tud dolgozni és bárhova is elmenni egyedül, ráadásul mivel elvált és nincs tesóm, nagyrészt tőlem függ (van barátnője, de messze lakik, csak hétvégi látogató). Én vásárolok be, vittem műtétekre (mosdattam a kórházban), hordom kemókra és intézek bizonyos dolgokat.

Utálom az egész helyzetet, mert állandóan el kell kéretőznöm a munkahelyemről (minden szabadságom erre megy), kevesebbet tudok foglalkozni a 3 éves gyerekemmel (érzékenyebb is lett az utóbbi időben) és állandóan azon görcsölünk, hogyan szervezzük az életünket miatta.

#4-es vagyok, mi kertes házban nőttünk fel, és volt egy melléképületünk (12 m2 szoba, egy pici előszoba, fürdő+wc, és egy konyha), direkt azért építették apukámék, hogy oda költöztessék a mamámat, és gondoskodjanak róla. Mivel az állapota nagyon gyorsan romlott (hasnyálmirigyrák), anyukám eljött a munkahelyéről, és ápolási díjon volt, így egész nap tudott vele foglalkozni. Apukám meg vállalkozó, otthon van műhelye, így ő is tudott segíteni valamennyire. Örültünk, hogy odaköltözött, mert nem fogtuk fel, mennyire beteg és hogy fog végződni. Kicsik voltunk (én 6 éves, öcsém 5), és nagyon megviselt minket, amikor meghalt, egy évig be sem mertünk menni a kisházba.

Anyukám visszament dolgozni, majd kb. három évre rá a másik mamám hirtelen meghalt, így a nagypapámat is odaköltöztették hozzánk a szüleim, mert két órára lakott tőlünk egy lepusztult faluban. Semmi probléma nem volt, élte az életét, látta az unokáit felnőni, szeretett ott lakni, de 11 évre rá kapott egy stroke-ot, és tolókocsiba kényszerült, árnyéka lett régi önmagának. Anyukám ismét eljött ápolásra, mert pelenkázni, fürdetni, etetni kellett. Ez két évig tartott, utána megint kapott egy stroke-ot és a kórházban két nappal később meg is halt. Nagyon kemény időszak volt, szegény papám alig ismert meg minket, sokszor azt hitte anyukámra, hogy egy idegen, és kiabált vele, meg volt, hogy az összecsinált pelenkáját letépte magáról, és mindent összekent vele, saját magát, az ágyat, a szőnyeget, stb. Próbáltunk az öcsémmel segíteni egy kicsit, én sokszor etettem, öcsém meg a tolókocsiba ki-be ültette, az ágyon átfordította, stb. ha nem volt otthon apukám. Rengetegszer láttam anyukámat, hogy sírva rohant ki a kisházból, totál ki volt idegileg. Sokszor kérdeztük, hogy miért nem adják otthonba, nem lenne-e a könnyebb, vagy miért nem fogadnak fel legalább egy ápolót, de mindig azt mondták, hogy így biztosan jó kezekben van, meg hát "csakazapja.

Aztán még egyszer csinálta ezt anyukám, az ikertestvérének előrehaladott mellrákja volt, őt is odaköltöztették, mert végstádiumban volt, teljesen megvakult, fekvő beteg volt, ugyanúgy pelenkázni, stb. kellett. A férje régen meghalt, gyereke nem volt, évekig egyedül élt, nem volt senkije anyukámon kívül. Őt három hónapig ápolták, nagyon gyorsan elment. Nem szép dolog ilyet mondani, de jobb is így, mert szenvedés volt mindenkinek. És nagyon szégyellem magam, de én ezt biztosan nem tudnám végigcsinálni egyszer sem, nemhogy háromszor, a gyerekeimet meg végképp nem ítélném ilyen áldozathozatalra.

Fogalmam sincs, miért pedáloznak a későn szülővé válók azzal,hogy akár 70 évesen is tudnak gondoskodni magukról az emberek. Tudnak, de ez a ritkább.

A nagyszüleim hetvenesek, túl bőrrákon, mélyvénás trombózison, egyikük most épül le szellemileg a nyolcvan felé. Viszonylag mázlisták, mert még élnek, na meg ki tudnak menni a wcre akár kerekesszékkel, akár kapaszkodva.

A szüleim 50esek, hétvégén már alszanak délután egyet az esti alvás előtt, de jól tartják magukat, szórakozni járnak, viszont egy egy éjszakázás után 2 napig zombik.

Nem mondanád meg, ha rájuknéznél, hogy ez van, 10 évet letagadhatnának külsőre. Fittek és egészségesek, de pillanatok alatt elfogy az energiájuk, néha fáj a derekuk és minden hétköznapi dolgot fáradtságként élnek meg. Sportolnak, mert kell az egészséghez, de utána egész nap alig kelnek ki az ágyból.

A nagyszüleim 5 éven belül el kell látni. Valószínűleg rám marad, mert anyáék nem emelhetnek. Ha mázlim van, a nagynéném átveszi, ő még csak 50 lesz.

A fiatalon szülés nem jó, mert egy idős nem tudja ellátni a másikat. A késői szülés sem jó, mert egy gyereknek nem kellene a szüleiről gondoskodni, mikor még ő sem felnőtt.

Na de a kérdésre reagálva, én is azt mondom most, hogy otthonba mennék, viszont tudom, hogy addig kell menni, amíg még eszénél van az ember és meg tudja szokni az új környezetet, hogy otthonának érezze. A nagyszüleim nem mennének otthonba semmi pénzért, már kicsit leépültek, majd lesz valahogy elvet vallják. Nem veszik észre, mi történik, pedig anno mondta mama, hogy nekünk sosem kell majd őket ellátni. Hát már nem maradt annyi belőle, hogy átlássa a helyzetet.. úgy érzik kevés van hátra, az idő gyorsan telik, nem számít az a kevés nehézség.

Szóval én, amint nyugdíjba megyek(haha) utazgatok egy sort, és beköltözök egy otthonba a félretett pénzből. Megszokom és megszeretem a helyet, hogy majd ne érezzem úgy, hogy idegen helyen halok meg.

Mi a férjemmel, megbeszéltük, h egy ekkora terhet nem adnánk a lányunk nyakába nyugodtan rakjon öregek otthonába. Hiszen ha már nem tudjuk ellátni magunkat akkor pont oda valók leszünk. Egy percre se haragudnánk rá.

Igaz az én szüleim katarsztófálisak, a gyerekkorom egy fos volt.. De mi a tesóimmal megbeszéltük és kerek perec tájékoztatva lettek a szüleink, h ha kezdenek leépülni akkor idősek otthona. Semmejikünk nem fogja elcseszni a magánéletét.

Biztos nem szeretném, ha a gyerekeim azzal töltenék a felnőtt korukat, hogy engem ápolnak. Sajnos annyi ilyet látok, amikor a felnőtt gyerek ápolja a szülőt, akinek mellette ott lenne a saját családja, (kis)gyerekei, munkája, élete, de semmire nem jut ideje. Vagy akár már idősebb felnőtt, aki a gyerekeit is támogatná, de mellette a szüleit is, esetleg már nagyszülőként lenne rá szükség, unokázna, de majd megszakad abban, hogy kétfelé teljesítsen, és esetleg közben még dolgozzon is.

Én biztos, hogy nem szeretnék ilyen életet a gyerekeimnek. Ha fejben tiszta vagyok, akkor eleve én magam szeretném a kérdést megoldani, amíg lehet, addig inkább otthoni segítséget igénybe venni, ha pedig már nem elég, akkor én magam kiválasztani, hogy hol szeretném eltölteni a hátralévő éveimet. Ebben persze nyilván kérném a gyerekeim segítségét, meg örülnék neki, ha időnként meglátogatnának, vagy néha kivinnének magukhoz látogatóba, ha ez megoldható, de azt semmiképpen nem várnám el, hogy nekem szenteljék az életüket, amíg meg nem halok. Ne ők gondoskodjanak rólam fizikailag, mert nem érzem úgy, hogy ez az ő dolguk lenne.

Egyébként a saját családomban látok, láttam is erre példákat. Egyik oldalról ott van a nagyim, aki fizikailag teljesen egészséges, de már a demencia eléggé ott van nála, naponta kell hozzá járni, ételt vinni neki, elrendezni a dolgait, és látható, hogy a gyerekei ezt már nagyon nem győzik energiával. Mindkét gyereke dolgozik, ráadásul vezető pozícióban, felelősségteljes munkát végeznek, mindketten nagyszülők is már, emellett kimondottan fiatalosak, szabadidejükben már inkább programokat csinálnának, most, hogy a gyerekeik felnőttek, és végre kötetlenebbül jöhetnének-mehetnének. De hát nem...

A másik nagyim meg már 15 éve otthonban van, ahol jól érzi magát, a gyerekei, unokái gyakran látogatják, megvan mindene, de amikor úgy érezte, hogy már nem tudja magát otthon ellátni, akkor ő maga döntött úgy, hogy otthonba megy, mert nem szeretné, ha a gyerekeinek kellene őt ápolni, ellátni.

Azt írta, hogy nem várja el, de nincs pénze otthonra. Akkor mit tehetne?

Engem pl. rettenetesen bosszant, hogy apámnak lenne pénze bejárónőre, de elvárná, hogy én takarítsak. Nem teszem, vegye ki a részét a munkàból a barátnője...

Én nem akarok ilyen terhet rakni majd a gyerekemre.

(11-es voltam)