Ki leszek rugva a bebiszitteri allasombol, nagyon el vagyok keseredve, nem lehetne ezt megoldani valahogy?

Munkavállalói oldalról ilyenkor kell egy nagy adag diplomáciát beletolni, ha maradni szeretnél.

Hiába van igazad, ő a főnököd. Kicsit olyan, mint a vendéglátásban a "mindig a vendégnek van igaza".

A legközelebbi beszélgetésen előzd meg azzal, hogy elkezdesz mesélni arról, hogy a gyerekek hiányolták, jókat mondtak róla, stb. Hazudhatsz is, ne konkrétumokat mondj, a lényeg most az, hogy az önbizalmát megtámogasd.

A "bárcsak te lennél az anyukám" mondatra kreálj egy sztorit, hogy gyerekkorodban te vagy testvéred is mondott ilyet a bolti eladónak, mert kapott ajándékba egy kakós csigát és még nem tudta megfelelő árnyaltsággal kifejezni az örömét.

Tehát azt emeld ki, hogy az ilyen dolgok gyerekektől nem szó szerint értendőek.

Amikor gyerek voltam, apukám sokat dolgozott, így nagy szám volt, ha ráért, ráadásul neki is kikapcsolódás volt velem játszani munka után. Egyszer nagyon belemerültünk a játékba, talán 2-3 éves lehettem, amikor anyukám is bejött és csatlakozni akart. Ránéztem és közöltem, hogy "menj ki, nem kellesz!" majd hátat fordítottam.

Mesélte, hogy kiment, aztán elbőgte magát az ajtó előtt.

Nem szerettem kevésbé, egyszerűen csak akkor és ott élveztem a játékot és abban az öt percben ő épp nem volt fontos.

Amikor pár hét múlva néhány napra elutazott munka miatt, hiába maradt otthon apám, egész nap a bejárati ajtó előtt sírtam anyám után. Pedig apám a lelkét is kitette, hogy szórakoztasson, ellásson.