Letudnátok írni nekem, hogy miért akartatok annak idején gyereket?

Kérdező,ha áldozatnak érzed a gyerekvállalást,akkor nem kell vállalnod!

Nem kötelező.

Gyanítom még fiatal vagy.

Én 28 vagyok,és soha nem akartam/akarok gyereket.

Nem vagyunk egyformák,úgy élj,ahogy neked jó!

Nekem is úgy érződik,hogy te nem akarsz gyereket.

Az a "normális" ha úgy élsz,ahogy neked jó.

Aki gyereket akar,és ettől megfosztják az attól lesz depressziós.

Aki meg nem akar gyereket,és ráerőltetik,az meg attól.

Azért,mert valaki a kisebbséghez tartozik valamiben még nem jelenti,hogy alávalóbb.

Megkérdeztem anyámékat, és letudtam addig rétegezni, hogy "hiányzott. Meg volt édesapám állása, édesanyám is elérte az életben nagyjából, amiket szeretett volna karrierben és egyéb területein az életnek és szép lassan kialakult bennük egy hiányérzet arra, hogy szeretnék megosztani azt, ami van nekik valakivel, akit ők hoznak létre. Szeretetet akartak, kihívást és szennyes pelenkákat, de így konkrétan. Bennük volt azaz ösztön, nem akartak többé ketten menni nyaralni a Balcsira, hanem apa fagyit akart venni a tesómnak és utána beledobálni őt a vízbe meg homokvárat építeni vele. Aztán anya nem tervezetten terhes lett és sajnos elvetélt,de addigra a tesóm már tudta, hogy lesz kistestvére és nagyon beleélte magát és rettenetesen szomorú volt, ahogy a szüleim is. Ezért eldöntötték, hogy létrehoznak engem. És a tesóm többé nem volt magányos, a szüleim már kettőnket dobálhattak a Balcsiba és én mindig odaadtam a bátyámnak a fagyit, mert nekem túl hideg volt.

Hiányoztunk nekik és azt érezték nélkülünk nem teljes az ami van nekik. Szükségérzet volt. Én sem érzem még a mai napig, lehet fogom, lehet nem. Lehet nekem nem lesz ez a szükségérzet és lehet én enélkül fogom leélni teljességgel az életem. De nekik kellettünk mi már akkor is, mikor még itt sem voltunk.

3-as válaszoló! "Vagy csak azért kellett, mert a legtöbb embernek van, ezt tartják "normálisnak"?" Ha tudnád hányan vállaltak csak ezért gyereket!

Nézd csak meg, akik 0%-ra értékelték a 11-es válaszát, mind ilyenek! Képtelenek elfogadni, sőt elítélik ha valaki úgy dönt, nem vállal gyereket. Ez undorító!

Mi egyszerűen úgy éreztük, hogy "megértünk" a feladatra. Jóideje együtt voltunk már akkor (nem 1-2 éve). Nem bántuk meg. Most vagyunk párommal a 30-as éveink elején, 2 éves a kislányunk. Jár lemondással, meg stresszel, problémákkal, igen. Nehezen akart összejönni, de nem akartunk "beavatkozni", úgy voltunk vele, hogy eldöntöttük, hogy szeretnénk, ha akar, majd jön. Nem tudom, megbántuk volna-e később, ha nem vállalunk gyereket. Van egy haverom, ő már elmúlt 50, valahogy úgy alakult az élete, hogy nincs saját gyereke (az élettársának van egy, már felnőtt lánya), és amikor megtudta, hogy nekem megszületett a kislányom, látszott rajta, hogy elgondolkodott az életének ezen részén, bár próbálja nem mutatni. Jó cimborám az ember, így nem is csesztet miatta (oka se lenne rá), illetve én se piszkálom, hogy miért hagyta ki, mert magánügy, nem tudja megváltoztatni (több mint 50 évesen meg már szerintem késő, már csak azért is, mert gondolom akarná látni, ahogy felnő, illete szeretné segíteni).

Ez magánügy teljesen, és semmiképpen se ajánlott csak azért gyereket vállalni, mert a család elvárja, illetve a társadalom "megköveteli", hogy gyerek legyen. És ha nem lehet egy párnak gyereke? Akkor mi van? Ha egyébként jól megvannak, akkor amiatt gerinctelenség, és elítélendő dolog szétmenni, mert valamelyikük miatt meddő a kapcsolat. aki csak azért vállal gyereket, mrt "így illik" meg mert "ez a dolgok rendje", annak megnézem, milyen lesz a gyerekének a lelki állapota nagyobb korában... Ha nem érzi valaki úgy, hogy készen áll a szülőségre, akkor ne vágjon bele.

Megint csak ne vágjon bele, ha nem gondolja úgy, hogy becsülettel, nélkülözés nélkül fel tudja nevelni a gyereket (ez az anyagi része)

Ne a támogatásért, meg a CSOK-ért vállaljon gyereket, vagy még több gyereket. Nekem egy van, nem is szeretnék többet, mert tudom, hogy egy gyereket tudok BECSÜLETTEL felneveleni, úgy, hogy mindent megadhatok neki, amit én megkaptam. Tartsuk szem előtt, hogy EGY gyerek felnevelése (jelenértéken számolva) a születéstől a kirepülésig cirka 15 millió forint, és ebben nincs benne az, hogy ahhoz, hogy a nagybetűs életét ne mínuszból kezdje, nem árt megtámogatni legalább egy lakással (legalább egy garzon vagy egy másfél szobás), ami vidéki városban, jobb helyen még olyan 5 milla, alsó hangon. Szóval akármennyire is gusztustalan dolog ilyenkor a pénzről beszélni, sajnos számolni kell vele, hogy ne kelljen nélkülözni, koplalni, és "fillérb@$zózni" minden hónap végén.

:)

Mert anyának lenni jó.

Családot akartunk mindketten, éreztük, hogy akkor leszünk "teljes egész". A férjem is ábrándozott arról, hogy jön majd haza, és rohannak elé. Nálunk az is egyértelmű volt, hogy több gyerek lesz, nem csak egy.

Először persze teljesen más, mikor még tele van az ember izgalommal az ismeretlen miatt.

A terhesség élményére is vágytam, tudni, hogy milyen lennék nagy pocakkal, milyen érzés, mikor érzed mocorogni először, mekkora öröm lehet először két csíkos tesztet látni, babaszobát berendezni, stb.

A szülésre annyira nem vágytam, de vele jár. :D

Akartam azt is, ami utána jön. A gyereksírást, a kakis pelenkákat és az éjszakázást is, mert cserébe ott az a pici, puha, meleg kis szeretetcsomag az illatos selyemhajával, a szuszogásával szoptatás közben, azok a vigyorok, a hatalmas szemek, az egész.

Akkor tört rám ez a "gyereket akarok azonnal" mikor a barátnőm pici lánya a nyakamba csimpaszkodott a két kis dundi karjával, hát ott nekem végem lett.

Persze nem maradnak babák, és aztán jön a többi korszak, és mindnek megvan a maga szépsége. Amikor a ruháját gyűrve mondja az anyáknapi verset az oviban, és minden anyuka ott bőg, mint valami fogyatékos siratókórus. :D

Meg amikor először mész vele a tankönyvekért, és együtt válogatjátok ki legmenőbb csomagolópapírt és tollartót.

Amikor először suttogja el nagy titokban, hogy ki tetszik neki, és fél napig hisztizik, hogy neki iszonyatosan fontos fb-profilt csinálni, és végre kinyögi, hogy de hát ott csak ott tud a B-val beszélgetni messengeren. :)

Tudod, mi a legdurvább? Mikor nőnek, és fellép a szülőnél az a tudathasadásos állapot, amikor mosolyogva nosztalgiázik, hogy "emlékszel, mikor ordítva dobálta szét a kockákat, és összefirkálta a falat a nagyinál?" És két röhögés között jön a felismerés, hogy akarunk még egyet, mindennel együtt. Jöhet az éjszakázás, a kakis pelenka, a dackorszak, a földre hányt borsófőzelék. :)

Ha nem lennének anyagi korlátaink, én addig szülnék gyereket, amíg beköszönt a klimax. :)

Az elsőt talán még vállalhatja valaki társadalmi elvárásból, vagy egyéb ok miatt, de hidd el, hogy a másodiktól már csak a puha illatos babahaj meg a többi szentimentális baromság miatt vág bele az ember. :)

"De nem az volt a kérdés, hogy mi a normális. :D "

Válaszoltam erre:

" Vagy nem annyira gondoltátok ezt át csak, mivel a legtöbb embernek van meg ezt tartjuk "normálisnak", azért vállaltatok?"

Elmagyarázzam még részletesebben, vagy így már világos?:D

Amikor fiatalabb voltam nem akartam gyereket. Kisebb koromban apácának akartam állni, hogy ne kelljen majd gyereket nevelnem.

Valamikor egyetem alatt változott meg a hozzáállásom. Nem egyik napról a másikra, hanem szépen lassan. Először úgy gondoltam, hogy nem annyira szörnyű vigyázni a kisebbekre. Aztán, hogy igaziból 1-2 napra nekem is tetszene. Most már úgy vagyok vele, hogy szeretnék gyereket, csak még nem most.

Nem azért, mert normálisnak tartom, hanem mert kicsit olyan, mint a sütés. Miért is sütök? Nálunk nem nagyon örül neki senki, ha sütünk. Persze megdicsérik, hogy szép lett/finom lett, de tudom, hogy jobban járok, ha a kollégáknak viszem be (négy lány van a családban, úgyhogy mindig mindenki fogyózik). Jó érzés elgondolkodni rajta, hogy mit fogok sütni. Jó érzés megtervezni. És kicsit kiváncsi vagyok rá, hogy mi fog kijönni a recept végén. Leginkább most így érzem. Lehet, hogy nem ez az etalon cél egy gyerek vállalásánál, de igaziból szerintem nekem a kiváncsiság és az alkotás öröme az, ami leginkább meghatározza a hozzáállásomat.

Nekem még nincs, de akarok. Nem igazán tudom miért, nem szeretem amúgy különösebben a gyerekeket, tapasztalatom is alig van velük, a legutóbbi kisgyerek a családban az én voltam. A neveletlen kis suttyókat akikből egyre több van, meg egyenesen idegesítőnek találom. De van egy pár jófej gyerek is az ismerettségi körömben, akiket bírok, igaz nem sok. Olyan 18 éves korom körül jött rám, hogy majd akarok gyereket, addig eszembe sem jutott. Egyrészt szerintem biológia, valamilyen szinten a legtöbb nőbe tényleg bele lehet kódolva az anyai ösztön, ha még bennem is megszólalt. Másrészt az is benne van, hogy valakit nevelni, tudást átadni, kicsit saját magadat tovább vinni. Mert igaz, hogy a gyerek önálló lény, saját vágyakkal, gondolatokkal, véleménnyel, ez így is van rendben. De szerintem ahol jó a kapcsolat a szülőkkel, ott azért nagyon sok mindenben fog rájuk hasonlítani. Ezt én is csak mostanában kezdem észre venni, hogy mennyire hasonlítok a szüleimre.

21n