Sosem leszek igazi anya? (hosszú)

Nem arról van szó hogy nem szeretem a gyerekem, vagy bánom hogy lenne, csak úgy érzem sosem lesznek olyan érzéseim mint más anyáknak.

Mindig csodáltam azt a szívből jövő, tűzbe érte soha le nem mondani róla anyatigriseket.

Bennem a kötelesség van meg, azaz megszültem ezért vigyáznom kell rá, embert nevelni belőle, mert ez a dolgom a világ szerint anyaként.

Fiatalon estem teherbe, persze jöhet bárki a felelőtlenséggel, de mi akkor azt hittük megfelelően védekezünk, azután kiderült a pici. Az egész terhesség alatt végig kétségeim voltak afelől hogy jó döntést hoztam-e. Az abortuszt nem akartam vállalni, az apja pedig az örökbe adást nem. Így tehát család lettünk.

Amikor megszületett csak megnyugodtam, nem volt szerelem első látásra vagy bármilyen nagy érzelem, csak nyugodt voltam hogy végre vége.

Azt hittem a kétségeim és az aggodalmam vége miatt nyugodtam meg, de ezeknek nem lett végük.

Tisztességesen élünk szerényen de nem szegényen. Az apa dolgozik én itthon vagyok a gyerekünkkel.

Igyekszem nem gondolkozni ilyeneken, de nem vagyok boldog, úgy érzem ez az egész nem én vagyok.

Nem bulizni vágyok, csupán kötetlenségre, arra hogy dolgozzak tanuljak saját életet építsek, pedig így is mindenünk megvan.

Az apja felé eltűnt a szerelem, talán nem is igen volt. Egy társat láttam aki mellett megnyugodtam, aki hasonlóan békés kompromisszumkereső, egyszerű és normális ember. Nem volt viharmentes az életem talán ezért is kerestem a kölcsönös tiszteletet és megbecsülést, viszont kezdek ráébredni hogy ennyi nem elég, és úgy érzem tőle is időt veszek el, mert boldogabb szerelem-teljesebb párkapcsolatot érdemel.

Nagyon beteg a felfogásom? Fog ez változni? Merjek változtatni az életünkön?

Persze beszélhetnék pszichológussal is ezekről,d e előtte egyszerű emberekre lennék kíváncsi, olyan élet iskolásokra..

Köszönöm ha végigolvastad, és válaszolsz.