Kicsit morbid kérdés, de kíváncsi vagyok a véleményekre. Szerintetek segít a gyász feldolgozásában, ha a halva született magzatot a szülők megnézhetik, esetleg vele lehetnek egy ideig, eltemethetik?

Nekem 12 hetesen volt missed ab-om, esely sem volt ilyesmire es nem is lett volna sok ertelme. De en ezek utan ugy gondolom, hogyha irosebb terhessegi korban tortenne es meg kellene szulnom, akkor mindenkeppen megneznem, szerintem a ferjem is.

Engem furdalna a lelkiismeret, hogy meg csak meg sem neztem a sajat gyermekemet, mintha nem is lennek ra kivancsi, merthogy akkor is a sajatom lenne, ha halva szuletik.

Ertheto, ha mas nem akarja latni, lehet, hogy a tobb emlek csak nagyobb, melyebb fajdalmat szul, de az en lelkemnek igy jobb lenne.

Csak ne legyen ilyen soha, azt kivanom, mert en mar a "sima" vetelest is nagyon nehezen dolgoztam fel.

Emlékszem, amikor 8 éves koromban meghalt a nagyapám, a rokonok fel akartak emelni, hogy belenézzek a nyitott koporsóba. Kézzel-lábbal ellenkeztem, nem akartam holtan látni.

Valószínűleg egy halva született magzatnál is ez lenne.

A saját szülésemnél volt egy érdekes momentum. Elakadt a szülőcsatornában, ezért egy segítő team jött be, orvosok, neonatológusok és kvázi kipasszírozták. Azt tudtam, hogy ez akár oxigénhiányos állapotot vagy halált is okozhat. Amikor kivették és a mellkasomra akarták tenni, ellenkeztem és követeltem, hogy a neonatológus vizsgálja meg először, majd utána adják ide. Akkor egy ösztönös hárítás volt, utólag gondoltam végig, hogy nekem egyfajta megnyugtatás kellett, hogy szakember mondja ki, hogy minden rendben van. Így 3 perccel később kaptam meg, szerencsére makkegészségesen.

Halva született magzatot egész biztosan nem néznék meg. Rettentő vizuális típus vagyok, szerintem rémálmokat okozna.

Még attól is ódzkodtam, hogy a fejét megtapintsam,amikor még csak az volt kint. Valahogy úgy éreztem, hogy ő akkor lesz teljes értékű ember, ha teljesen kint van már. Ez kissé értelmetlennek tűnik, de abban a helyzetben "fél baba" volt, félig kint, félig bent. Számomra ez is morbid volt. Így, ahogy fentebb is írtam, a neonatológus után fogtam csak meg, immár megnyugodva, hogy minden rendben van vele.

Utána a méhlepénnyel szórakoztak egy ideig, akkor egy nővér mondta, hogy elviszik addig inkubátorba, de csak azért, hogy melegen tartsák, ha már kész vagyok, visszahozzák. Akkor már nem zavart, hogy elviszik, mert tudtam, hogy nem azért teszik, mert orvosi beavatkozást végeznek rajta. Sőt, jól is jött ki, mert műtő lett a vége és órákig nem voltam képben az altatás miatt. Addig a férjem volt vele.

Szerencsére (legalábbis most úgy gondolom) nem történik ilyen velem, van már két egészséges gyerekem. De nagyon vegyesek az érzéseim. Egyrészt attól tartanék,hogy ha megnézem "beleég" a retinámba az arca és nem tudom,hogy az jó lenne-e. Mármint ha állandóan ez lebegne a szemem előtt.

Másrészt valahogy úgy érezném,hogy legalább annyit meg kell adnom neki,hogy megölelem, megpuszilom, elmondom neki,hogy szeretem és sajnálom. Nyilván tudom,hogy ő ebből már nem érzene semmit, de valahogy talán jobban nyugtatna, ha nem csak úgy elvinnék.

Én nem néztem meg, pedig 33 hétre született. Felajánlották, hogy megmutatják, de a 16 óra vajúdás és a dupla adag kábító fájdalomcsillapító annyira kiütütt, hogy bólintani vagy nemet inteni sem volt erőm.

De nem baj, hogy nem láttam, halott anyámat és apámat sem néztem meg. Nekem az segít, ha úgy emlékszem rájuk, ahogy még éltek. A kislányomat is uh-n láttam, még mosolygott is akkor. Nekem így marad meg az emlékezetemben.

Azért kikértük és eltemettük, úgyhogy elköszöntünk tőle.

Van olyan is, aki megnézi a halott szeretteit, csókolgatja, babusgatja őket.

Én nem ez a személyiség vagyok.

Nagyon nehéz kérdés, nemrég voltam ilyen helyzetben, hogy ez felmerült. 13 hetes terhességet kellett befejezni. Sokáig még az utolsó uh-képet is alig tudtam megnézni, amin már egyértelműen látszott, hogy beteg a baba.

Kérdéses volt, hogy műtéttel be tudják fejezni, vagy meg kell szülnöm. Egyáltalán nem bánom, hogy ebben az esetben nem kellett vajúdnom, viszont így esélyem sem maradt arra, hogy bármit is tudjak a babáról. Még a nemét sem tudták megmondani, pedig azt szerettem volna tudni legalább.