Mit reagálnátok anyós kirohanására ilyen esetben? (hosszú lesz! )

Előzmény: apósom egy elég kiállhatatlan alak, alkoholista, gyűjtögető, nagyon önző. Férjem elmondása szerint apaként is megbukott.

Lett volna egy családi összejövetel, de előző nap elkapott egy hasmenéses vírus, jeleztem, hogy nem merek túl messzire menni a mosdótól, így kihagyom.

Anyósom ezek után felpaprikázva felhívta a fiát, közölte, hogy ő és a gyerekünk ki van tagadva. (Én nem, pedig elvileg rám volt mérges, hogy én nem tudtam elmenni a vírus miatt.)

A szüleimmel is megroppant a viszonyuk, így anyám írt neki egy e-mailt, hogy nem érti a hozzáállását. Erre jött az alábbi levél. A levélben a konkrét neveket kigyomláltam/átírtam, azok vannak zárójelben, a többihez nem nyúltam:

"Sajnos (após) gyűjtögetési szenvedélye olyan méreteket öltött, hogy az eredményét már szinte lehetetlen eltüntetni, bár most egy hónapig ezen dolgoztunk, elég siralmas eredménnyel.

A lakásban sem sokkal jobb a helyzet. A nappali közepén még mindig ott van a befejezetlen plafon. Festetni kellene az egész lakást, de szakembert nem hívhatok, mert Ő akarja meg-csinálni, ám mindig csak idáig jutunk.

Ez a helyzet annyira bánt, hogy nem szeretek vendégeket hívni, márpedig, ha mi elmegyünk Hozzátok, illik visszahívni.

Remélem érthetően leírtam a gondomat, és ez volt a könnyebb.

A gyerekekkel való borzasztó kapcsolat sokkal nehezebb és nem hiszem, hogy valaha is megoldódna.

Természetesen ez is sok kis aprósággal kezdődött, de mára olyan méreteket öltött, hogy egy jó nagy drótakadály van közöttünk.

Nem akarom részletezni, de oda-vissza sok sérelem és bántás volt benne.

Az én probléma elkerülő magatartásom is benne van. Sajnos, ha megbántanak, szívesebben elmegyek szó nélkül, mint hogy beleálljak egy vitába. Nagyon sokszor jöttem el úgy Újpestről, hogy végig bőgtem az utat. Kétszer-háromszor próbálkoztam a megbeszéléssel is, de (én) az első pár mondat után bocsánatot kért, így már nem tudtam kibeszélni magamat.

A következő találkozásnál pedig mindannyian ugyanott folytattuk, ahol előzőleg abbahagytuk.

Végül odáig fajult, hogy könnyebb volt, ha nem mentem, csak akkor, ha (férjem/fia) is otthon volt.

(Én) aranyos, értelmes, csak velünk nem találta meg a hangot. Félt az olaszos temperamen-tumunktól, az apósa szarkasztikus megjegyzéseitől, ezért inkább úgy döntött, hogy lehetőleg nem jön el a családi eseményekre. Amikor mi mentünk hozzájuk, ült a kanapén riadt szemekkel és (unokát) tartotta maga elé, mint egy pajzsot.

Egész idáig azt hittem, hogy valahogy majd csak összerázódik a kétféle más-más értékeket hordozó embercsoport, és mindig nagyon készültem a találkozókra.

Most is tényleg 1 hónapja azon dolgoztam, hogy aránylag rend legyen az udvaron, és a házban. Úgy állítottam össze a menüt, hogy (én) és (férjem másik, idősebb gyereke) is megtalálja a számára megfelelő ételeket. (apósnak)nak a szájába rágtam, mit mondhat és mit nem.

Ezek után előbb (férjem idősebb gyereke) kisütötte, hogy nem ér rá, majd szombaton (férjem) közölte, hogy (nekem)

hasmenése van /előző esetekben már volt fejfájás, hányás, vizsga, stb/.

Itt szakadt el cérnám, és olyan mértékben fáj, hogy csak úgy tudom elviselni, ha az egész elgennyesedet sebet, kiégetem magamból.

El sem tudom képzelni, hogy mi lenne a megoldás, pedig hidd el, nagyon régen keresem.

A legszebb az, hogy (én) is megértem, még csak nem is haragszom Rá.

(Férjem) és (unokám) nagyon fog hiányozni, hiszen a fiam és az unokám, akiket nagyon szeretek.. "

A férjemmel percekig hülyén nézve bámultuk a levelet és nem értettük.

Ha van kérdés, szívesen válaszolok rá, elég szövevényes a történet.