Aki gyereket vállal úgy, hogy szegény annak később hálás lesz a gyerek?

Ez eldől a fogantatás után húsz év múlva.

Előbb nem.

Nem mindegy, hogy azalatt a 20 év alatt mi és hogyan történik, mennyire szeretik, hogyan nevelik a gyereket. Ismerek gazdag szülők huszonéves hálátlan dög gyerekét és ismerek nagyon szegény, nyomorgó szülők hálás huszonéves gyerekét.

Szerintem ez nagyon attól függ, hogy hogyan neveli. Sok olyan szegényt látok, aki naphosszat panaszkodik, hogy ez nincs, az nincs, másnak mennyivel jobb. Szerintem ilyen családban nem jó élni.

Viszont olyan szegény család ismerősünk is van, aki a jég hátán is megélne, nem panaszkodik a helyzete miatt és feltalálja magát, így sokkal boldogabb az élete, mint sok gazdag embernek. Persze nem lesz a gyerekeinek a legdivatosabb ruhája, legújabb telefonja vagy hiperszuper számítógépe.

Az anyagiakon túl nagyon fontos, hogy a szülő foglalkozzon is a gyerekével, legyen ideje rá. Ha a szülőknek a szegénység miatt másodállást, hétvégi munkát kell vállalni, az nem igazán jó. De ha jut elég idejük a gyerekekre, akkor ugyanolyan jó üres kartondobozokból építeni várat apával, mint a legújabb drága játékkal játszani.

Pl a szomszédaim.

Hatalmas szeretet, hó végén meg zokog a pici esténként hogy éhes.

Szinte csak az oviban-suliban esznek a gyerekek.

Meg néha a gyümölcsösömből, ami minden jóérzésem ellenére bosszantó, hogy megvettem a csemetét, ápolom évek óta, metszem, veszem a permetszert, aztán az én gyerekeimnek nem jut.

Ott apuka rokkant, anyuka közmunkás.

A szeretet nem fűti be a szobát télen, és nem is laktat jól.

Szülők hozzáállásától, értékrendjétől függ.

Apám nagyon szegény családba született, gazdálkodtak (TSZ időszakban, amikor a földek egy részét kisajátította az állam). Viszont a munka szeretetét és az ambíciót belenevelték. Sok tanulással és kemény munkával felsővezetői szintig küzdötte fel magát. Már nyugdíjas, de még mindig sokat dolgozik, nem tétlenkedő fajta.

Anyám a háború alatt született, zsidó anya gyermekeként. A terhességet nagymamám bujkálva, éhezve vitte végig. A deportálásokat anyám születése előtt 1-2 hónappal állították le. Akkor már nagymamám lakását rég kisajátították, gyakorlatilag hajléktalan volt. Csereüzletekkel (1945-ben járunk!), bedolgozásokkal szerzett ételt, majd kijárta, hogy kapjanak egy lakást.

Nagyapámat nagymamám terhessége alatt deportálták, nem élte túl, nem is tudni, hogy pontosan hol halt meg.

Nagymamám pár évvel később ismét férjhez ment, mindketten keményen dolgoztak, anyám is úgy nőtt fel, hogy neki sokra kell vinnie.

Így lett ő is szegény család sarjaként elsővonalas értelmiségi; tanár. Akkoriban presztízsmunka volt tanárnak lenni, nagyjából olyan, mint most egy mérnök vagy bankár.

Mindkét szülőm nehéz hátterű családból származott, de beléjük nevelték, hogy dolgozni kell és nem feladni. Mire én kisgyerek lettem, már középosztálybeli színvonalon éltek. Ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy ügyesen bántak a pénzzel.

Amikor megszülettem, 3 évig egy egyszobás lakásban éltek. Én már nem emlékszem rá, csak sokat meséltek róla.

Utána költöztünk családi házba, ahol felnőttem.

Tisztes szegénységben nőttem fel. Szoba-konyhás ház, nem volt fürdőszobánk, évente egy új nadrágot kaptam, minden forintnak helye volt. De anyám a majdnem semmiből is jó vacsorát tudott főzni, apám sokat tanított nekünk, minden évben nyaraltunk, MÁV arcképessel, sátorral, folyóparton, és volt valami a családomban, ami miatt szerettek hozzánk járni a barátaink. Sosem voltam éhes, sosem voltam koszos, mindig tiszta volt a ruhám, és mindig volt lehetőségem tanulni. Hálás vagyok a gyerekkoromért.

A mostani szomszédaim hasonló körülmények között élnek, mégis hatalmas a különbség. Az ő gyerekeik piszkosak, krumplit esznek krumplival, nem foglalkoznak velük. Zárkózott, mosolytalan gyerekek. Kötve hiszem, hogy nagy hálát fognak tanúsítani a szüleik felé.

Mindezek fényében azt mondom, a kérdésedet nem lehet olyan egyszerűen megválaszolni, mert nincs rá általános válasz.

mert szerinted a pénzt nézik a gyerekek a szüleikben...?

vagy mi ez az összefüggés?