Mit csináljak hogy a szüleim elfogadják a másik unokájukat is?

Hogy kicsit jobban értsétek miért neveljük fel: Pánikrohamok miatt egyszer régen már kezeltek egy féléves rehabon, csoportterápiás közösségben voltam egész idő alatt tehát minden nap csoportok voltak ahol többféle keretek között foglalkoztunk magunkkal és egymással.

Most is ilyenen voltam, először hetekig nem voltam otthon majd hétvégente jártam haza a többi időt bent töltöttem majd a hétköznapokon jártam be.

Több olyan alkalom volt amikor én a férjem és a kezelőm meg olyan is amikor a férjem és a kezelőm volt bent.

Később tudtam meg hogy a szüleim ezt ugyanúgy szégyellték mint az első féléves rehabot kamaszkoromban.

Az abortuszra nem voltam képes, nem azért mert annyira szerettem volna már akkor hanem azért mert túl friss volt az egész képtelen lettem volna felfeküdni egy műtőasztalra és szétrakni a lábam.

Nehéz volt az is hogy az idősebbik gyermekem közben otthon várt nagyon anyás és nekem is nagyon hiányzott, nehezen viselte hogy beteg vagyok és azért vagyok távol hogy meggyógyuljak.

Sokat segített ő is, annyira spontán még. Egy idő után el kellett magyarázni neki is hogy gyereket várok, bár akkor úgy mesélték hogy nem marad velünk a kicsi.

Nem tudom mikor fordult át bennem hogy ő a gyerekem nem pedig valami tumor vagy egyéb rossz dolog. Nem akartam hogy sérüljön. Csak kezdtem arra gondolni hogy milyen lesz ha nagyobb lesz, milyen lesz neki ha örökbe adjuk és megtudja miért.

Ragaszkodni kezdtem hozzá, kíváncsi lettem rá, mégis tudni akartam hogy fiú vagy lány, elkezdtem elkérni az ultrahang képeket, elkezdtem a nevén gondolkodni

Nem mertem erről beszélni a párommal, tudni véltem hogy elutasító lesz és féltem attól a válaszhelyzetről amit az első hozzászóló írt.

Viszont az idő múlt tehát meg kellett szólalni, ha nem teszem tudom hogy bántam volna.

Nagyon sok vitánk volt abban a pár hétben érthető módon, előjött belőle az is hogy ugyebár nem voltam képes arra hogy hagyjam hogy egyáltalán hozzám érjen.

Azt hiszem akkor mindkettőnk fejében többször megfordult a válás, elkeseredettek voltunk és sok volt már az egész helyzet.

Azután engedett valahogy a szelep és megbékéltünk.

Elkezdet gondolkozni azon milyen lenne ha mégis, én pedig bár nagyon halasztottam volna elkezdtem tényleg lezárni az egészet, abbahagyni a hányást a sajnáltatást próbálkozni az érintésekkel.

És úgy néz ki ment.

Baromi erős férjem van amiért így meg tudott birkózni ezzel, és amiért tényleg nem érezteti velem hogy le vagyok kötelezve neki, és a kicsivel se idegenként bánik.

A szüleivel ő beszélt, az én szüleim viszont az én dolgom.

Ő csak annyi kikötést tett hogy felőle megsértődhetnek de ne adják tovább a történetet.

Én viszont hiába írok levelet amibe megpróbálom elmagyarázni ezt felbontják elolvassák és visszaküldik.

Lány unokát akartak de most hogy van ( a testvéreimnél sincs kislány) látni se akarják. Amikor a fiamat vártam megbeszéltük hogy ha lány lesz a mamám neve lesz a második neve, amikor megtudták a testvéremen keresztül közölték hogy nem akarják hogy így hívjuk.

Nem értem a haragjukat. Velem történ és túléltem, a férjem szintén túltette magát, az anyósom nem hangolja ezzel ellenem a fiát sőt már próbál hatni az én anyámra, a testvéreim is eltudták fogadni akkor miért ők kezelik tragédiaként?

Értem hogy szégyenletes ami történt de nem az én részemről.

Tudom hogy nem kényszeríthetem rájuk a nézőpontomat, de ez így nem normális.

A makacsságukat nem nézve jó emberek egyszerűek, csak nekik minden fekete és fehér. Akiknek ilyen beállítottságú szülei vannak hogy kezelik a konfliktusaikat?