Miert elitelendo az, ha az anyuka otthon van az ujszulottel, a 2 eves gyerek pedig bolcsiben van par orat?

Úgy látom, h aki nem ellenzi, jól le lett húzva...

A kérdező pár órás bölcsit írt... Én nem ítélem el! amíg az ember nem tudja a háttér részleteket, ne ítélkezzen. Nekem ovis nagylányom, de ha vmi miatt otthon vagyok sem veszem ki arra az egész napra az oviból,(max.fél napra)mert pl. többet lehet kinn a levegőn, mint amit én tudok biztosítani. (társasházban lakunk, nem családiban)

Kedves 10-es, tudom, hogy neked aztán magyarázhat az ember, de hadd áruljam el, hogy a gyest 1969-ben vezették be, tehát nem a 90-es évek elején, azóta az anyák nagy része otthon van a gyerek 2-3 éves koráig, és amíg meg nem nyitottak a magánbölcsik, addig soha senkinek sem jutott eszébe, hogy miközben ő otthon van akár kistesóval akár csak úgy, bölcsibe adja a gyerekét. Lehetőség sem volt rá, de fel sem merült. Ez csak a magánbölcsik elterjedése óta divat, hogy egyes anyák leadják az 1-2 éves gyereket, miközben ők nem dolgoznak.

A gyes előtti időszakban pedig a mainál sokkal több anya volt háztartásbeli, és a többgenerációs család is gyakori volt, ahol a nagymama tudott vigyázni a kisgyerekekre, és mivel az ovi nem volt kötelező, a mai nagyszülők közül számtalan van, aki 6-7 évesen került először közösségbe, és semmi baja nem lett tőle.

Én elítélendő vagyok. Vállalom.

A kisfiam gyönyörű, okos, rendkívül intelligens, és rendkívül nagy igényű. Vágytunk rá és senkit nem szerettem még ennyire, minden kis teljesítménye az egekbe emel engem is.

És elképesztően nagy igényű (szokták az ilyen kisgyermekeket "többemberes babáknak" is nevezni). Ha itthon van, a mai napig (két éves múlt) nem tudok egy tányért elmosogatni, max. akkor, ha a hátamra veszem, főzni hasonlóan, alváskor is szorosan ölel, tehát az alvásidejében sem jutok sokra, nem játszik el egyedül. Két éves koráig a napi szó szerint 24 órás intenzív együttlét hol könnyebb volt, hol kicsit nehezebb, de nagyon nagy örömet okozott nekem is. Azután olyan hirtelen belefáradtam, hogy nem ismertem magamra. A férjemmel hónapokig nem tudtunk együtt lenni, mert éjjeli és nappali alvásnál is a kicsi mellett kellett lennem, rettenetesen hiányzott a férjem is, de már az is, hogy más felnőttekkel beszélgessek néha, stb. Nagyszülők nincsenek a közelben.

Amikor azt vettem észre, hogy már nem élvezek minden együtt töltött percet, hanem ideges leszek attól, hogy aznapra milyen programot találjak ki (faluhoz hasonló kisvárosban élünk, nincs se bábszínház, se semmi gyerekprogram), és már nem volt türelmem a gyerekhez, kezdtem ingerült lenni, akkor döntöttem: menjen napi pár órát CSaNába, hogy legalább megfőzni és elmosogatni tudjak, és mire hazajön, a hátralévő időben tényleg intenzíven vele tudjak lenni. Aztán lássatok csodát: a csanában nem volt gond az ottalvás sem, míg itthon délután négyre is nehezen alszik el, ott már fél háromra felébred, uzsonnázik, akkor érte megyek, mindketten kipihentek vagyunk, és a nap hátralévő óráit úgy töltjük együtt, hogy nincs sem kiabálás, sem hiszti, sem feszültség.

Az rendben van, hogy mások ezt úgy is meg tudják oldani, hogy még egy pici is otthon van, én őszintén meghajolok előttük. Én ennyire vagyok képes, és nem baj az, ha egy anya tisztában van a határaival és aszerint cselekszik. Akár hiszitek, akár nem, az önző szempontjaimon túl a gyerek érdeke is volt, hogy kapjak lélegzetvételnyi szünetet, aki tagadja, hogy erre neki is szüksége lenne néha, pont azért, hogy utána újult erővel adja magát a gyerekeinek, az szerintem vagy egészen kivételes, vagy hazudik, vagy sosem volt még segítség nélkül.

Khm.... de, nagyon szeretnék kistesót, és részben éppen azért is, mert a kisfiam olyan természet, amilyen. Neki van nagy szüksége arra, hogy ne egykeként nőjön fel.

Egyébként én is úgy éreztem, hogy nem tudok már elég ingert biztosítani számára, és ha itthon van, mert pl. beteg szegénykém, most is úgy érzem, hiába a nagy kert, stb. De azt is tudom, hogy igazából _ nekem_ unalmas minden nap ugyanott, ugyanazt csinálni, nem neki. kellett idő, míg erre rájöttem, és ki mertem mondani.

Amin azonban ez sem változtat: ha az anya _nagyon, de tényleg nagyon_ nem érzi jól magát, akkor nem biztos, hogy a tankönyvi jó megoldás lesz náluk is a jó megoldás. El lehet képzelni, hogy én mennyire voltam már depressziós, és ez milyen hatással volt a fiammal együtt töltött időre, ha már a férjem is azt mondta, hogy menjen kicsit csanába (az én gyesem egy az egyben el is megy rá, csak az ő fizetéséből élünk, ami kevesebb, mint egy tanári fizetés, tehát nem jódolgunkban adtuk be:). Egyébként, mivel a kistesó csak nem akar jönni, szeptembertől visszamegyek dolgozni, így csak pár hónappal hamarabb kezdett el járni a fiam. Az is jó szerintem, hogy nem kistesó miatt vittem, ezért nincs benne neheztelés a tesóra.