Másnak is rosszul esett volna ez, vagy én vagyok túlérzékeny?

A tanítónő vagyok. Sajnálom, hogy ilyen irányba alakult a téma, így már tényleg nagyon túl van lihegve. A 27-es válaszolónak igaza van, a gyerekek különbözőek, van akinek belső motivációból fakadó igénye van arra, hogy szerepeljen, és van aki nem. A gyerekeket megismerve ezt mind tiszteletben lehet tartani. Nálunk nem kötelező a szereplés, lehet rá jelentkezni, lehet szerepet kérni, nem a tanító határozza meg, ki mit csinál, a gyerekek kérik a lehetőséget. Általánosítva igaz, hogy egy alsós gyerek még lelkesen imád szerepelni, büszke magára, miért törnénk le ezt az ambíciót bennük? Felső tagozatban ez a kedv már úgyis lelohad, a legtöbb felső tagozatos osztály már nem készít műsort, csak ajándékot.

Hogy mit csinálunk azzal a gyerekkel, aki nem szeretne szerepelni? Az nem fog szerepelni. Egyéni gátlásokból adódóan van, hogy fél verselni, énekelni, megszólalni közönség előtt. De az ilyen gyermek sem marad ki teljesen a műsorból, mert szívesen vállal valami statisztaszerepet, amiben nem kell megszólalni. S ha ebből kellemes élménye származik, felbátorodik, és legközelebb már verset kér...

Sok egyéni tapasztalatom van szülőként és pedagógusként is. Ismerni kell a gyerekeket, és akkor tudjuk, neki mi a jó. Az én középső fiam pl. ovis korában nem szeretett szerepelni egyáltalán, kiállt, de nem mondta el a verset, hátat fordított az anyukáknak. Az óvónéni mondta, nem baj, majd otthon elmondod anyának a verset. Se én se az óvónő nem csináltunk ügyet belőle, a gyerekem mindig jelentkezett szerepelni, de aztán mindig leblokkolt. Aztán amikor első osztályos lett, magától jelentkezett versmondó versenyre. Mondtam a tanító nénijének, készüljön fel rá, hogy nem fog mondani semmit. Csodák csodája, elmondta a verset, nem is akárhogy. Ez a fiam ma már 6. osztályos, és a csendes kisfiúból egy társaság középpontja személyiség lett, aki mindig mindenben főszereplő. Sosem erőltettük semmire, nem akadályoztuk semmiben, bátorítgattuk próbálkozásait. A gyerekek különbözőek, a gyerekek változnak, fejlődnek, szerintem nincs abban semmi gond, ha az iskolában vannak szereplési helyzetek, a legtöbb gyerek motivált a szereplése, és a gátlásosabbaknál is elérhetünk jó dolgokat ha a gyermek lelkivilágát ismerjük jól. De azok a szülők, akik csak támadnak, acsarkodnak, látatlanban ítélkeznek mások felett, azok szerintem nem ismerik jól a saját gyermekeiket sem. Ha egy anyuka akinek még csak 2 éves a gyereke már előre tudja, hogy nem akarja szerepeltetni az oviban, iskolában, mert az a gyereknek nem jó, hát az az anyuka közel sem ismeri a saját gyerekét, csak a saját véleményét akarja ráerőltetni, megszabja neki már előre milyen legyen majd az élete. Ez a kérdéskör már túlmegy itt az anyák napi szereplésen, itt már azon kell elgondolkozni, hogy a szülő diktálja a szabályokat, irányítja a gyereke életét, ahogy neki tetszik, közben ítélkezik mások felett, vagy pedig ismerve és tiszteletben tartva gyermeke személyiségét és minden gyermek személyiségét terelgeti abba az irányba, ahol a lehetőségek közül választva a gyermek fejlődhet, kibontakozhat a maga tempójában, a maga szükségletei alapján.

Kedves kérdező, sajnálom ezt a vitát, de tanulságos lehet számodra is és mások számára is. Szerintem néhányan elgondolkodhatnak azon, miért fáj nekik más véleménye, miért feltételeznek vadidegenekről olyan dolgokat egy-egy szó, mondat alapján, ami túl meredek következtetés, és általánosítás ezáltal ítélkezés is egyben. Szép napot mindenkinek!

Visszautalva a 11-es válaszra.

Nem ezen múlik hidd el.

Elég nehéz nekem beszélni erről, de megteszem, mert szorosan kapcsolódik, ez senki ellen vagy mellett nem szól, csak egy történet és mindenki azt szűr le amit akar.

Óvodás koromtól fogva rengeteget szerepeltem. Én lettem volna valószínűleg kérdező az a gyerek aki 2szer annyi verset mondott mint a kisfiad :) Mindig megdícsértek, mondták, hogy jó vagyok, és mind az óvónőim, mind a tanáraim mind a szüleim természetesnek vették, hogy ha ünnepség van, akkor én sok műsort kapok. Gyorsan tanultam, jól szavaltam és jó énekhangom volt. Gimiig ment ez így, amikor egyre többször amikor felelni kellett beremegett a hangom, elkezdtek vörös foltok megjelenni rajtam, szédültem, ha pedig kiselőadást kellett tartani akkor szó szerint rosszul lettem. Ez főiskolára odáig fajult, hogy egy hosszabb 20 perces kielőadást kellett tartani és óra előtt sírva, totál pánikrohammal könyörögtem a tanárnak, hogy ne kelljen kiállnom mert rosszul vagyok. Mai napig ez komoly stresszt jelent a munkámban is, és most, hogy van egy remek főnököm és egy pszichológus, most kezd javulni a helyzet és a kollegáim előtt már 150es pulzus nélkül fel merek szólalni.

Soha nem ellenkeztem kicsiként, mert mindenkin azt láttam, hogy ez a természetes, hogy én szerepelek. Nem mondták ki, de ezt volt az alap - az elvárás. De soha nem kérdezték meg, hogy szeretném e ezt, én meg sosem mondtam (és el sem gondolkodtam rajta), hogy esetleg mégsem. Valamikor a legelején ez az egész félresiklott. Talán ha egy olyan óvónőt, tanítót kapok aki ezt felismeri... Nem tudom mi lett volna. Mindenesetre volt egy pokoli időszaka az életemnek emiatt (gimi-fősuli-munka első évek), és nagyon kemény munka ezt most helyre tenni bennem.

Egy kisgyerek nem biztos, hogy fogja mondani magától. Nem biztos, hogy fog ellenkezni. És pláne nem ezzel faragunk majd magabiztos embereket akik ki mernek majd állni. Kérdezzetek, beszélgessetek erről a gyerekkel, akkor is, ha nincs jele annak, hogy ez neki nem jó. Mert lehet csak egyszerűen azt hiszi ez a természetes.

Azért én írok:-)

Engem is bántana!