Csak nekem szúrt szemet? Nekem furcsa ez?

Barátnőm lánya 20 évesen halt meg. Egyetlen gyerek volt, gyönyörű, okos, látszólag teljesen egészséges. Azonban a családja, és a közeli barátok már 10 éves kora óta tudták, hogy csoda lesz, ha megéri a fiatal felnőttkort.

Ő maga is tudta. Hogy vajon ezért lett-e az a különleges, bölcs ember belőle, aki lett, vagy pont azért kapott az élettől ilyen nehéz utat, mert ennyire érett lélek volt, nem tudhatom. De a 20 éve alatt sokat tanított a környezetének elfogadásról, empátiáról, őszinte, tartalmas életről...

Az anyukája minden nap szembenézett a tudattal, hogy egyre közelebb az utolsó. Mégis élték az életüket, vásároltak, nyaraltak, veszekedtek, kibékültek, mint bármelyik másik család.

Amikor végül megtörtént, látszólag kettészakadt az anya élete. Egyrészt, ott volt a gyász, a fekete színű, minden nap temetőbe rohangálós, zokogós őrület, másrészt azonban ottmaradt az anya tempetamentumos, veszekedős, kissé nagy hangú (gyászhoz képest furcsán nagy hangú) énje is. Annak, aki nem ismeri őt, furcsa lehetett, ahogy már a lány halálának napján fennhangon szidta a kertben a párját, mert az rosszul állt be a kocsival.

Pedig számára ez volt az egyetlen út, hogy ne őrüljön bele teljesen... A lánya pedig valószínűleg mosolyogva figyelte odaátról, hiszen ilyen az ő tökéletlen anyukája...

Sosem volt problémám a szavakkal. Azonban amikor először meglátogattam őt a történtek után, nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem, és bőgtem vele együtt... Éreztem a saját gyászom, de hiába vagyok anya, az övét elképzelni sem tudtam. Később, amikor már beszéltünk róla, soha nem akartam meggyőzni arról, hogy valaha jobb lesz. Pedig jobb lett, lassan, az évek alatt, és talán egyszer majd sikerül elengednie őt. Látszólag egyre több a vidám poszt Facebookon, egyre több a nevetés a baráti beszélgetések során. A kívülállónak úgy tűnhet, már rég túl van rajta. A valóságot azonban legjpbban az egyik hozzászóló félbetört szív medálja fejezi ki, amelyet a halott kisfiával eltemetett. Az ember szíve sosem lesz többé teljesen ép, egy részét eltemetik a gyermekével együtt. De a másik részét nem látja mindenki, nem tudhatja az, aki őt esetleg nevetni látja, hogy hol van annak a medálnak a másik fele. Az ember él, megy tovább, és gyógyul, de nem felejt. Kiabál, veszekszik, vagy éppen buliba megy, a régi élete darabjaiba menekül, és lassan, cserepenként építi magát újra. A kívülálló pedig borzong, megkönnyebbül (hiszen mindez nem vele történt meg), és elképzeli, ő mit tenne... Pedig ezt az utat senki nem magának választja. És senkinek fogalma sem lehet, hogy ő hogyan viselkedne. Éppen ezért ítéletet mondania sem szabad.

16-os!

Köszönöm az együttèrzèst. Nem bàntòdtam meg, tudom hogy èrtetted a "belebolondulnàl" kifejezèst. Hidd el, èn is az őrület hatàràn voltam. Sokszor. Nagyon sokszor.

Előfordult, hogy valamin összekaptunk a fèrjemmel, lènyegtelen dolgon de annyira ki voltam borulva hogy csapkodtam tomboltam majd elfutottam itthonról sírva, ki a folyóparta ès ott nőttem ordítottam kínomban, fàjdalmamban. A fèrjem meg sírva keresett...

Ha ő nem lenne, fogalmam sincs hogy àlltam volna talpra. Az èjszaka közepèn pànikrohamok jöttek ràm, szúró mellkasi fàjdalommal , nehezen kaptam levegőt, erős halàlfèlelemmel. Dràga fèrjem azt se tudta mit csinàljon hirtelen úgy kètsègbeesett.

A pàrom az, akinek nagyon sokat köszönhetek. Neki is nehèz volt ès fàjdalmas mègis volt ereje engem segíteni, tàmogatni. Igazi tàrs!

A gyász fázisai

"... sokan tagadással reagálnak.

Ez a sokk (Kübler-Ross, 1988), illetve az elutasítás vagy izoláció (Kast, 1995) időszaka. Érzelmileg bénultnak, kiüresedettnek érezhetik magukat a gyászolók, máskor az érzelmek sokasága tör fel belőlük. Néha közömbösségnek is tűnhet ez az állapot mások szemében."

tehát neked úgy tűnik közömbös már a gyermeke halálával kapcsolatban, holott ez egy teljesen "normális" pszichikai reakció egy halálesetre. azért raktam a normálist idézőjelbe, mert nem lehet normális hogy kisgyermekek halnak meg, de ez más kérdés.

az én bátyám 5 napot élt, szintén koraszülött volt. édesanyám kb 2 héttel a temetés után (amire nem is ment el, mert képtelen volt rá, csak az ágyban feküdt egész nap, senki nem tudta semmivel rávenni, hogy kikeljen onnan) állítólag baromira megváltozott. apu azt mondta tett vett, takarított, rendezkedett, mosolygott, mindenen nevetett, de látták a nevetésén és a mosolygásán, hogy valami üresség sugárzik belőle. nagyon sok gyógyszer, a családi támogatás, és mi, az utána született nővérem és én végül kihozták ebből a szörnyűségből. ne ítélkezz amíg más helyzetébe nem kerülsz, pláne egy ilyen szélsőséges szörnyűségbe, ami BÁRMIT kihozhat az emberből!!

ha közeli barátja vagy akkor azt mondanám hogy nem szívesen lennék a barátod..

Azt írod, ismerős. Tehát nem ismered közelről, nem a barátod. Nem tudhatod, mit miért tesz. Amit leírtál, abból én arra következtetek, hogy "megzakkant". Ez most sajnos nála így működik. Lehet, hogy csak így tudja átvészelni.

"Sajnáltatta magát szerintem."- lehet, de szerintem tényleg sajnálatra méltó, soha nem akarnám kipróbálni, vajon hogyan kezelném az ilyet. Majd túljut rajta valahogy, már amennyire lehetséges, de az ő dolga, hogyan. Ha aggaszt, vedd fel vele a kapcsolatot és jelezd neki, így érzel. De azt nem tudom, hogyan segíthetnél.

Kedves 6.! Erre nincsenek szavak...:(

Remélem, hogy rád talál a boldogság újra.

Akit érdekel:

"Zselyke Lénára emlékezzünk" facebook oldal.

Gusztustalan az amiket itt írogatsz!

Van egy kisfia, aki miatt erősnek kell lennie. De te mint tahó kérdező, kifelejted a ssztoriból!

Akit érdekel, olvassa el maga a sztorit, mert a kérdező igencsak rossz sszínbe festi le az anyukát!

Szánalmas!!

Végigolvasva az anyuka által létrehozott emlékoldalt, és az anyuka Facebook-oldalát, én úgy gondolom, igenis gyászol ő, próbálja feldolgozni mindazt az iszonyatot, amin keresztülment. Az, hogy mindezt úgy teszi, hogy igyekszik elválasztani a tragédiát és a családi életét egymástól (külön oldalon emlékezik a kislányára, és nem a saját, személyes oldalán), teszi mindezt úgy, hogy a párjára és az élő kisfiára koncentrál, az szerintem sokkal inkább tiszteletre méltó, mint elítélendő. Néha sajnos megesik, hogy a szülő olyan erősen gyászol, hogy közben az élő, egészséges gyerekét teljesen magára hagyja. (Nem szándékosan persze, hanem mert benne ragad az apátiában.) Ez az anyuka, ez a család azonban együtt próbálja feldolgozni a tragédiát. Úgy, hogy élnek tovább, még ha ez a sok rosszindulatú embernek nem is tetszik...

Anyuka borzasztóan fiatal. A Facebook az ő generációjának olyan, mint a mostani 30-as korosztálynak a naplóírás volt. Ehhez a terápiához fordul, hogy érezze, vannak, akik támogatják. Furcsállom, kérdező, hogy amíg anyukát bírálod, látszólag kicsit sem zavar téged, hogy az emlékoldalon sokan meggyanúsították a családot, hogy éheztették, elhanyagolták a pici lányt, aki azért lett beteg.(Miközben ott a valódi ok a boncolási jegyzőkönyvből.) Hogy lehet ilyen erős a rosszindulat élő, érző emberekben?

Furcsállod, hogy anyuka felejteni próbál. De te vajon nem akarnád felejteni a magatehetetlen, eltorzult arcú, szenvedő babád képét? Nem akarnád felejteni az érzést, hogy nem tudsz segíteni rajta, a látványt, ahogy egyre rosszabbul lesz...?

Ő ott volt a babája mellett az utolsó pillanatig. Mindarról, amit átélt, képes volt őszintén írni. Még azokról a negatív érzelmekről is, amelyekért várható volt, hogy a felszínes emberek el fogják őt ítélni.

Én nem őt furcsállom, kérdező, hanem téged. Megismerve az egész történetet, csak azt mondhatom, hihetetlen, hogy léteznek emberek ennyi rosszindulattal a szívükben.