Miért tabutéma hogy a gyerekneveles igenis fárasztó?

A gyerek visítását a világ legjobban idegesítő hangjának tekintik.

Egy rossz és folyton visítozó gyerek nevelése szerintem fárasztóbb a legkeményebb fizikai vagy szellemi munkánál. Aki szerint csak öröm a gyereknevelés és nincs fárasztó oldala, az valószínű erősen mazochista. (A mazochistáknak akár a korbács is öröm).

Én kimondom amit érzek, sokszor meg is kaptam már emiatt, hogy minek szültem gyereket, ilyet nem illik mondani stb.

Pedig szeretem a lányom, de egyedül nevelem és igenis van, hogy idegileg teljesen padlón vagyok, hiszen nem vagyok gép, véges a tűrőképességem és a hisztitől pedig egyenesen falra mászok.

Szerencsére egyre többen hangsúlyozzák, hogy a gyereknevelés nem rózsaszín köd. Szakemberek írnak róla, hogy mennyire káros, hogy a kismamáknak csak a cukormázas oldalt mutatjuk be. Mindenhol úgy mutatják be, mintha egy Anne Geddes képeslap lenne, aztán jön a valóság, a hasfájástól vörös fejjel üvöltő baba és az egyéb nehézségek.

Azt hiszem, valahol szerencsés vagyok, mert olyan baráti köröm van, ahol vallják és elismerik, hogy a gyereknevelés egy hosszú és fárasztó folyamat. Megértő fülekre találok, amikor elmesélem a fiam hisztijeit, vagy az észvesztő dolgokat, amiket csinál néha.

A gyerekkel anyává válunk, nem lélektelen, agyatlan robottá, nem szűnnek meg az igényeink, a vágyaink, a szükségleteink. Emberek maradunk, új szerepkörrel, amit kőkeményen tanulni kell.

Vekerdy-t idézném, bár nem szó szerint.

A gyerekeink lerágják a húsunkat és kiszívják a vérünket.

Ennél pontosabban szerintem nem lehet megfogalmazni. :(

Félrenyúltam.

Nem :(, hanem :) akart lenni.