Nincs türelmem hozzá. Tönkre fogom tenni az életét így. Jobb anyát érdemelne nálam. Éreztél már így?

Anno terhesség alatt megfogadtam egy dolgot: nem teszem magasra a lécet.

Ha este a gyerek még életben és jó egészségben van, akkor az egy sikeres nap volt. Mivel nem vagyok magamhoz túl szigorú és nem stresszelek azon, ha felidegesítem magam, így sokkal gyorsabban vissza is billenek a nyugodt lelkiállapotba.

Volt már olyan, hogy síkideg voltam, hogy órák óta sír, lövésem sincs miért - ekkor már letettem (ha mindenhogy sír, akkor mindegy hogyan/hol sír) és 5 percre kimentem. Addig lenyugodtam, ő meg abba is hagyta a sírást, mire visszajöttem és felvettem.

Szerintem az előzetes elvárásaid (magaddal, gyerekkel szemben) voltak túl magasak és ennek a stressze jön most ki rajtad. Gondold végig, hogy miként tudnál reálisabban hozzáállni a babához, saját magadhoz. Egyszerűen tedd lejjebb a lécet.

Igen, és nem.

Nem vagyok a türelem mintaszobra, azt is éreztem már, hogy jobb anyát érdemelnének.

Azt viszont még soha nem éreztem, hogy nem szeretem őket, vagy hogy jobb lenne nélkülük. Vagyis soha nem bántam még, hogy vannak.

A nagy 4,5 éves, a kicsi 9 hónapos. A nagy különösen gyorsan ki tud hozni a sodromból... Estére általában teljesen leamortizálódok, de amikor altatáskor a nagy átölel, és mondja, hogy nagyon szeretlek anya, akkor minden bánatom elszáll.