Nincs türelmem hozzá. Tönkre fogom tenni az életét így. Jobb anyát érdemelne nálam. Éreztél már így?

Nekem egy 2 éves kisfiam van, most várjuk a kistesót. Már a terhesség végén járok, és nehezen bírom, de soha eszembe se jutott az, hogy megbántam volna bármelyiket is. Pedig az én kisfiam nagyon anyás, a wc-re se tudok kimenni nélküle.

Szóval igen, nem akarlak megbántani, de szegény gyerek tényleg jobb anyát érdemelne, főleg ha azt érzed, hogy nem is szereted és megbántad, hogy megszülted.

Hogy mondhat egy anya ilyet a gyerekéről?

Nézd! Az érzéseidről nem tehetsz. Ez nem irányítható dolog, viszont az előrelépés, hogy felismerted hogy valami rosszul működik benned.

Keress fel egy pszichológust, vagy egy kineziológust, aki tud segíteni kideríteni a kiváltó okot. Mert az nem a gyerek, hanem valami régről jövő rossz emlék, tapasztalás.

Amúgy ne gondold, hogy soha egy anya se tudná megcsapkodni a saját gyerekét :) ezt nem kell kiforgatni, nem szó szerint értem, bár néha olyan is volt.

Mindenkinél előfordul, hogy elszakad a cérna. Azonban a történetedbe egy fura dolog van, hogy bánod hogy ő van. Ezzel az érzéssel kell kezdened valamit.

Nem gondollak amúgy rossz anyának, mert felismerted hogy ez nem jó így a gyereknek, tehát ártani nem akarsz neki, főleg nem szándékosan.

Kitartás, rosszabb passzba bárki lehet. Szakembert azért érdemes lenne felkeresni.

Ha a kicsi még egy év alatti, akkor akár szülés utáni depi is lehet.

Szia! Én is éreztem így időnként, amíg kisebb volt a gyerekem. A legrosszabb a lelkiismeret-furdalás, nekem folyamatosan az volt, mert azt hittem, mindenki más boldog, mosolygós anyuka folyton, akinek türelme van nyolcszázszor is elmondani ugyanazt, csak nálam pattan el a húr egy idő után. Utáltam, azt is, hogy kiabálok a gyerekkel időnként (nevelőanyám velem ordenáré módon kiabált annó, így nagyon primitív dolognak tartom), ettől folyton csődtömegnek éreztem magam.

Aztán rájöttem, hogy egyrészt nagyon kevés olyan anya van (ha van egyáltalán), aki sosem lesz fáradt, ideges, sosem borul ki, csak kívülről tűnik úgy, hogy mindenki áldott mosollyal az arcán játszikál a gyerekével boldogan naphosszat, éveken át.

Szerencsére a családom, a barátnőim őszinte típusok, és ki tudtam beszélni a dolgokat, és ők is elmondták, hogy igenis időnként falhoz csapnák a gyereküket. Ez nagyon sokat segített, hogy elfogadjam magam anyaként, hogy belássam, amit mindenki mondott, hogy a „gyerekednek te vagy a lehető legjobb anyja”. Akkor is, ha az agyadra megy időnként.

Szerintem a gyereknevelésben az a legnehezebb, hogy sosem lesz vége, és nincs egyértelmű visszajelzés, hogy jól vagy rosszul csinálod-e. Persze nyilván a visszajelzés az, hogy a gyereked szeret (de igazság szerint ez sem elég meggyőző, mert tudjuk, hogy akkor is szereti egy gyerek az anyját, ha az naponta elagyabugyálja), és látod, hogy jól fejlődik, megtalálja a helyét a világban is.

A mások gyerekeivel kapcsolatban pedig: én sem voltam soha az az öntyömpöntyömözgető típus, viszont mióta sajátom van, sokkal jobban viselem őket, egyszerűen azért, mert tudom, egyszer csak hazamennek a saját szüleikhez (vagy szimplám arrébb mehetek, ha idegesítenek). Nem úgy, ahogy a sajátomnál. :)

Nem írtad, hány évesről van szó nálatok, de szerintem az idő itt is segít. Mondjuk én sosem hittem abban, hogy az ember a saját gyerekét könnyebben elviseli, mint másét, hiszen a sajátod elől nincs menekvés.