Van itt olyan aki nem szereti a gyerekeket, vagy undorodik a terhességtől és mégis bevállalt egy gyereket?

Én sose szerettem a gyerekeket, nincs hozzájuk érzékem, idegesítettek, sőt, féltem tőlük.

Azért szültem csak 31 évesen, mert későn találtam meg a páromat, de saját gyerekre mindig is vágytam ( sőt, 3-at szerettem volna).

Most, hogy megszületett a lányom, még mindig nem szeretem a gyerekeket, most se tudok velük mit kezdeni, viszont a saját véred az más, a lányomat nagyon szeretem.

A terhességgel nekem semmi bajom nem volt, azt nagyon élveztem, mint ahogy a szülés is csodás élmény volt számomra.

Hm, én még ugyan sajnos nem szültem, terhes viszont már voltam, de 3. hónapban elvetéltem. Nagyon örültem neki, rosszul se voltam fura mód egyszer sem, a szüléstől magától kicsit féltem, de nagyon vártam.

Utána volt egy időszakom, hogy undorodtam a gyerekektől, kerültem őket ez kb. egy-két évig tartott, gondolom a gyászom is váltotta ki ezt nálam, végül elmúlt az is, azóta újra szeretem mások gyerekeit is. Ettől független egyenlőre nem merek újra belevágni a gyermek tervezésbe, de remélem majd idővel ez is elmúlik.

Én pont így voltam vele, abszolút nem bírtam a gyerekeket, nem tudtam velük mit kezdeni, és nem is akartam soha sajátot.

A terhesség gondolata is taszított, hogy olyan legyek mint egy nagy döcögő bálna, bele se mertem gondolni.

Több ismerősöm is volt, aki így gondolta, velük mindig megbeszéltük, hogy nekünk ez nem kell, és kész.

Más ismerősök meg mindig mondogatták, hogy ezt nem szabad kihagyni, nagyon meg fogom bánni, gyerek igenis kell, mert ez a legjobb dolog a világon, bla-bla-bla...

35 éves voltam, amikor a párommal szóba került a gyerekvállalás, kicsit elbizonytalanodtam, hogy lehet, hogy nem is beszél ennyi ember hülyeséget, és jó dolog egy gyerek. Mondtam a páromnak, hogy ok, akkor ne védekezzünk, aztán lesz ami lesz, a sorsra bízom ezt a dolgot. 3 évig nem estem teherbe, de egyáltalán nem bántam, sőt, mindig kicsit megkönnyebbültem mikor megjött (a ciklusaim elég rendszertelenek).

Aztán 3 év után nem jött meg...

Teszt pozitív, kínomban röhögtem magamon, és úgy voltam vele, hogy nem gondolok bele semmibe, lesz ami lesz.

Szépen nőtt is a hasam, de én mindig úgy öltöztem, hogy minnél inkább takarjam, nem voltam rá büszke, és frászt kaptam a sipítozós, has simogatós, "de szépen gömbölyödsz" kifejezéseket használó kolléganőktől, akik örömködtek mikor megtudták. Mikor megtudtam, hogy kisfiú, még jobban kétségbe estem, de tudtam, hogy már nincs visszaút, lesz ami lesz. Semmi kedvem nem volt a babának vásárolgatni, stb., szerencsére rengeteg mindent kaptunk, csak nagyon kevés dolgot kellett venni. Kb. semmit nem éreztem mikor a kis rugdalózókat és bodykat vasalgattam otthon, csak csináltam mint egy gép, és nem akartam belegondolni, hogy mi lesz, ha megszületik. Csak abban reménykedtem, hogy fogom tudni szeretni.

Aztán megszületett a kisfiam (38 éves voltam), 3 nap alatt totális szerelem :)))!!!!! El sem tudom mondani, hogy mennyire imádom őt. kb. néhány hetes lehetett, amikor azt mondtam, hogy akár most bevállalnék még egyet.

Azóta minden kisgyereket, babát gyönyörűnek látok, szóval mondhatom, hogy totál a visszájára fordultak az érzéseim a gyerekekkel kapcsolatban, elvégeztem egy óvodai dajka tanfolyamot is (azelőtt azt mondtam, hogy csak mazochisták csinálnak ilyen munkát).

Az egyik barátnőm (akivel mindig megbeszéltük ezeket a "nem kell gyerek" dolgokat) már hamarabb szült mint én, és ő bíztatott, hogy nyugodjak meg, imádni fogom, ő sem gondolta volna, hogy ennyire lehet szeretni (azóta neki is kettő van már).

Most várjuk a második babát, a terhesség most sem a kedvencem, de már nem rejtegetem a hasam, bár ki se szeretem tenni nagyon, de már nem zavar, hogy látszik.

Amúgy nem szívesen néztem tükörbe terhesen, de mindig elvicceltük, hogy úgy nézek ki mint Micimackó, stb.

Szóval úgy érzem, nekem nagyon szerencsésen alakultak ezek a dolgok.