Én ugyanilyen kis lázadó voltam 20 éves korom körül. Először 10 gyereket akartam, mert szerelmes voltam és olvastam egy hívő könyvet is egy nagycsaládról...Aztán csalódások, temetések...Annyi mindenkim meghalt. A 20-as éveimben eltemettem a fél családomat. Hányingerem volt az élettől. Nem a média, hanem az életem volt pokoli. Gondolj bele, mikor eltemeted a 20 éves öcsédet is. Minden összeomlott, a hitem, az életem, a családom... Megesküdtem a gyermekemnek, hogy erre a világra sosem szülöm meg. Emlékszem még a vak dühre, amit éreztem Isten iránt, szinte a képébe nevettem: ezt amit velem tettél, a gyerekemmel sosem teszed meg...Aztán az a vak düh elcsendesedett, mert rájöttem, hiszen nincs is Isten...Kire vagyok én olyan dühös? Beletörődtem, hogy élni kell, a szüleimért, a kutyáimért...Te biztosan megérted, milyen az, amikor az ember élni akar egy állatért. Nagyon erős öngyilkossági gondolataim voltak. A 20 év körüli időszak egyébként életveszélyes egy kor, azt megtapasztaltam. De én sose tudtam volna cserbenhagyni a családomat úgy, mint az öcsém. Mi lett volna a kutyáimmal nélkülem? Hagytam volna az öcsém halálába beletemetkező iszákossá váló anyámra őket? És végül is ők mentettek meg. Ezek a kis szőrmók macik. Ma már tudom, hogy az életemnek mindig lesz értelme, amíg csak egy ilyen kis szőrmókot kihozhatok a menhelyről, addig mindig lesz. Közben persze az történt, hogy túl egy rossz kapcsolaton, amibe csak menekültem szerelmes lettem egy fiúba. 29 évesen lettem életemben először viszonzottan szerelmes. És amikor az első randevúnkon az a fiú arról beszélt, hogy ha majd lesz egy lánya, puskával fogja lődözni az udvarlókat körülötte, magam is meglepődtem azon, mennyire el tudtam volna képzelni, hogy neki szüljek. Aznap hajnalig chateltünk és harcoltunk az érzéseink ellen, és amikor hajnali 5-re kitárgyaltuk a köztünk álló akadályokat, addigra már végigzongoráztuk az összeköltözés, esküvő, válás, stb...gondolatkört...Akkor észbe kaptunk, hogy hé, hiszen eddig egyetlen randevún vagyunk túl és még a kezemet se fogta meg soha (29 éves voltam!), de már itt tartunk a beszélgetésben, akkor csak annyit kérdeztem, van még valami akadály? És azt felelte: Idővel akarj gyereket. És őszintén azt mondtam, hogy lehet...De nem ígértem semmit. Akkor már 10 éve olyan vak és elszánt düh volt bennem a gyerekvállalással kapcsolatban, hogy tőlem már ez is nagy kijelentés volt. Mindezt amúgy tetézte az is, hogy olyan sok eldobott állattal találkoztam, akit azért dobtak el, mert megérkezett a trónörökös. Sok éve vagyunk együtt és nagyon szeretjük egymást. Úgy, ahogy sosem hittem volna, hogy nekem megadatik. Nem az a problémamentes, giccses rózsaszín álom, amit reméltem 20 évesen...Volt, hogy majdnem szétmentünk...Sok félreértés...Azt se értettem sokáig, miért halogatja a kezem megkérését. 4 évébe telt, mire rászánta magát. De kiderült, hogy pontosan a gyerekválalláshoz való hozzáállásom miatt hezitált. Félt elvenni, mert azt gondolta, becsapom és mégse szülök neki gyereket. Én meg nem voltam hajlandó gyereket szülni olyannak, aki nem venne el feleségül. Végül csak megkérte a kezemet és meg csak igent mondtam. És nem csaptam be. Hamarosan megszületik a kislányunk és olyan boldogok vagyunk, ami már nem az a magától értetődő boldogság, amiről úgy gondolja az ember 20 évesen, hogy neki jár. Számomra ajándék, olyan, amire nem számítottam már régen. Tudom, hogy egy pillanat alatt végetérhet, hiszen még meg sem született és annyi rosszat is átéltem már, tudom, hogy mennyire véges az élet. De talán ezért is értékelem annyira. Gondoltam én is az eskümre, és hogy mégiscsak létrejött miattam egy kis élet és nem fogom tudni mindentől és mindenkitől megóvni...De abban reménykedek, egyszer majd ő is megérti, hogy érdemes élni, addig, míg egyetlen kis szőrmókot megmenthetsz az állatkínzóktól, addig érdemes és nem hiába születik az ember.
