Anyukák mennyire vagytok a gyereketek rabjai? Önfeláldozás vagy hülyeség?

Ne éri meg.De manapság sok szülő azt hiszi,hogy az a jó,ha mindent megad a gyerekének.A csecsemő ha megnyikkan,akkor már dajkálja a mama,mert sérül a lelke,ha egy kicsit hagyják sírni.(Ha ez igaz lenne,akkor minden felnőtt sérült lelkű lenne).A gyerekből egy hisztis,kiállhatatlan emberke lesz,ezért panaszkodnak ugyan az anyukák.Eszükbe sem jut.,hogy ez a helytelen nevelés eredménye,megvígasztalják magukat,hogy ez csak szeparációs szorongás.Az sem érdekli sokukat,hogy emiatt megy tönkre a házasságuk.

A jó szülő hagyja a gyerekét önállósodni,fedezze fel magának a körülötte levő világot,úgy fejlessze a kreativitását,ahogy az neki megfelelő.

Ha nagyobb,akkor se kapjon meg mindent,mert nem tanulja meg,hogy felelősség is van a világon,hogy mindenért meg kell dolgozni,és felnőtt korában ez sok problémát okozhat neki.

A másik,amire nem gondolnak a "gyereknek mindent megadok" tipusú szülők:Ma még megadhatok neki mindent,és lehet,hogy 10-20 év múlva is.De történhet baleset,meghalhat a szülő,lehet anyagi csőd is,és akkor a gyerek már nem képes a vágyait teljesíteni,nem tud megdolgozni a szükségleteiért.Elkeseredett felnőtt lesz belőle.

Ezért kellene ésszerű keretek között adni meg a gyereknek,amire szüksége van.

Szia!

Ez egy nagyon jó kérdés!

Én világ életemben nagy vásárló voltam!Mindent megvettem ami megtetszett (persze az anyagi határokon belül).Amióta gyerekem van,valahogy nem költök magamra annyit.Annyira aranyos is dolgok vannak a babáknak,hogy neki előbb megveszek egy ruhát mint magamnak,nem bírom otthagyni.Aztán ott a másik fele,hogy a legdrágább játékok helyett a kisfiam a lavórral játszik a legszívesebben...ilyenkor elgondolkozok,hogy minek is veszek neki annyi játékot?!A férjemmel egy gyereket terveztünk mindig is,mert neki mindent meg tudunk adni (remélem),míg felnő.De én sem hinném,hogy emiatt fel kéne a saját életünket adni!Ezzel szemben mégis úgy gondolom,hogy a szülőnek igenis segíteni kell a gyerekét,ahogy csak tudja.Az én szüleim is sokat segítenek nekünk,és ettől még értékelem a dolgokat,és nem szórom a pénzt minden hülyeségre...Ez szerintem nevelés kérdése!Én mindig számíthattam a szüleimre,és sose használtam ki őket!

Nem egészen értek egyet az előző válaszolóval. A csecsemő és a kisgyerek egész más kategória. Szerintem a csecsemőt mindig fel kell kapni, ha "megnyikkan", ez egy ilyen műfaj, az első pár hónapban szinte szimbiózisban élünk a babával, mert akkor alakul benne ki az az érzés, hogy ha jelez, akkor jön a segítség és számíthat ránk. Én szinte le se raktam az elején, annyira "kontaktfüggő" volt, mondjuk ha kendőben fölkötöttem magamra, akkor megnyugodott és tudott aludni, én meg szinte akármit csinálhattam mellette. Csak az kellett neki, hogy érezze, hogy ott vagyok. És később pont ebből lesznek a bátor, felfedező kisklapecek, akik nem ragadnak az anyjukhoz állandóan (az enyém most már egy végtelenül vicces, bátor kiscsákó, mindenkire vigyorog, akárhova vihetem, nem fél, stb.)

Az viszont 100%-ig igaz, hogy semmiképpen nem szabad feladni magunkat a gyerek miatt. Az senkinek se jó. Mi elfásulunk és magunkat is utálni fogjuk, amiért háztartási gépként vegetálunk évekig. A gyerekre meg iszonyú terhet rak ez, főleg később, amikor már kezdené élni a saját életét, nekünk meg már semmi nincs, csak ő, mert mindent feladtunk érte, és csimpaszkodunk bele ezerrel. Keltjük benne a bűntudatot a mártírkodással, hogy mi rá áldoztuk az életünket, ő meg alig törődik velünk...

Szerintem egy gyereknek egy kiegyensúlyozott, vidám, életteli anyára van szüksége, akitől ellesheti, hogy kell élvezni az életet, a hobbikat, hogy kell vigyázni a nekünk fontos tárgyakra, és hogy kell egészségesen szeretnünk magunkat. Aki nem szereti magát, az mást se tud. A rátelepedős csimpaszkodás nem szeretet, hanem önzőség. És ettől nem fog a gyerek kevésbé szeretni, sőt. Szerintem a párod is attól fél, hogy ha magára is gondol, azt a gyerek úgy fordítja le, hogy őt elhanyagolja, pedig nem, pont hogy azt látja, hogy milyen izgalmas, sokoldalú apukája (és anyukája)van.

Soha nem aludtunk a gyerekkel egy szobában, nem hurcoltam magamon, mégis egy bátor, vidám, cserfes kislány. A kicsiket is így nevelem. Számíthatnak rám, ezt tudják, de nem onnan, hogy ölben cipelem mindenhová...

Nem mi alkalmazkodunk a babákhoz, hanem ők tanulnak bele a családba, ahová születtek. Itt midnenki éli a normális életét és nem változott semmi lényeges attól, hogy babák, gyerekek vannak. Nem pakolok fel semmit, hanem megbeszéljük, hogy nem rámolunk... Megy a sütő mellettük is, de megbeszéljük, hogy forró. Felmosok és takarítok, ebben "segítenek". Szóval éljük a kis életünket, mint eddig is. És megtanítjuk nekik, hogy mindenért meg kell dolgozni. Előbb a feladatokat kell elvégezni, utána jöhet a szórakozás.

Mo-i fogalmak szerint gazdagok vagyunk, de a gyerekeknek közel se veszünk meg mindent.

4 évessel megbeszéltük, hogy a Jézuskának nem lesz pénze ajándékra, mert összefirkálta a bútort és Jézuska ajándék helyett azt megjavítja. A gyerek ezt természetesnek vette és közölte, hogy rendben, nem baj. (Természetesen fog kapni ajándékot, és azt, amit ő vár a Jézuskától, de érdemes elgondolkozni a hozzáállásán, nem hisztizett, természetesnek vette, hogy amit elrontott, előbb azt kell helyrehozni...)

A nagyobbik nem jár új ruhákba, gyönyörű ruhákat öröklünk ugyanis, szerencsések vagyunk. Ajándéknak mesekönyvet vagy mesefilmet szotunk kérni, nincsenek flancos, semmitnemérő játékok.

A gyerek tökéletesen feltalálja magát bárhol, bármikor, soha nem unatkozik, ha mást nem, akkor "olvas" a mesekönyvből a testvéreinek. Azok meg csüngnek minden szaván :-)

Szóval az önfeláldozásnak semmi értelme, szerintem. És nem egészséges példa a gyereknek sem.

Természetesen mindenki olyanná neveli a gyerekét, amilyenné szeretné...

Én úgy vagyok ezzel, hogy tudom magamról, hogy ha az igényeim (nem az alapvetőek, hanem a plusz dolgok) nincsenek legalább minimális szinten kielégítve, akkor feszült vagyok, ingerlékeny és türelmetlen. Ez pedig nem jó a fiamnak sem. Attól neki nem lesz jobb, ha minden pénzemen játékokat veszek neki, ha soha egy percre sem mozdulok ki nélküle, stb., mert oké, hogy így "mindent" megkap, de ezt egy feszült, türelmetlen anyától kapja. Amúgy is úgy vagyok vele, hogy aki mindent megkap, az egy idő után nem tud úgy örülni semminek, mint az, akinek bizonyos dolgokra várnia kell. Ha gyerekkoromban minden héten kaptam volna egy új pónifigurát (akkor az volt a menő :)), akkor biztos nem tartottam volna őket akkora becsben, mint úgy, hogy csak szülinapomra kaptam, meg karácsonyra, meg egyéb ilyen ajándékozós ünnepekre. Amúgy most is így gondolom a saját holmijaimmal kapcsolatban is. Nagyon szeretek csinosan öltözködni, de hát ugye nem vehetek meg mindent magamnak, viszont hatalmas öröm tud lenni, amikor végre megvehetek valamit, amit kinéztem magamnak.

Szóval szerintem meg kell találni az egyensúlyt, a szülő nem szűnik meg embernek lenni az után sem, hogy van egy gyereke. Egy dologgal nem szabad spórolni, és az a szeretet.

Amúgy itt már kaptam oltogatást az miatt is, hogy nekem nincs bűntudatom az miatt, hogy kb. havonta egyszer rábízom a két éves gyerekemet a nagymamára 1-1 éjszakára. De nincs. Miért kéne, hogy legyen? Ez is pont olyan dolog, hogy mivel már nem tehetem meg, hogy akkor menjek ide-oda, amikor kedvem tartja, ezeket az alkalmakat mindig eltervezem előre és nagyon várom, és sokkal többet jelentenek, mint amikor még gyakorlatilag azt csináltam, amit akartam. Ha ezek az alkalmak nem lennének, akkor sokkal kevesebb türelmem lenne. Így viszont, ha van egy-két átvirrasztott éjszaka, vagy bármi más kellemetlenség, legalább tudok arra gondolni, hogy oké, most ez van, de 1-2-3 hét múlva majd lesz egy este, amikor semmire nem lesz gondom.