Tényleg ennyire rossz ember vagyok, hogy így gondolkozom erről a dologról?

Egy családi összeröffenésen ma felvetődött a kérdés, hogy mikor is lesz anyósomnak unokája. Amikor én (27 éves nő) kijelentettem, hogy nem szeretnék ilyen helyzetben gyereket szülni a családi kör (párom családja) nőtagjai (50 és 60 év közöttiek) szinte egy emberként estek nekem. Jöttek a szokásos szövegek, hogy a gyerek a legszebb dolog az életben meg stb. Akármilyen érvet hoztam fel, ami szerintem mind érthető, egyre jobban támadtak nekem, hogy nincs igazam. Párom szüleinél lakunk, egy szobában, mondhatni, hogy ők tartanak el bennünket. Dolgozunk, de sajnos van hitelünk is és a vállalkozásunk egyenlőre olyan szakaszban van, amikor elég sok költséget igényel, a haszon pedig szinte még nem érzékelhető. Tudom, hogy az anyagi dolgok az csak egy kérdés, és azt is tudom, hogy anyósomék egyetlen unoka révén mindent megadnának neki, de kellemetlenül érezném magam, hogy én szinte semmit nem tudok megadni a gyerekemnek és mindenben rájuk szorulok. A másik nagy tényező pedig az idő. Sajnos a vállalkozásunkba muszáj mindketten dolgoznunk, mert egyikünk sem ér a másik nélkül semmit. Nem állunk úgy, hogy párom embert tudjon alkalmazni helyettem. Tehát időm sem lenne a gyerekre. Én nem akarok anyósomnak gyereket szülni. Hát nagyvonalakban ezek lennének az érveim, amit senki nem tartott túl elfogadhatónak. Rá kellett jönnöm, hogy néha talán ez miatt nem szimpatizál velem anyósom is. Annyit agyalok most ezen, hogy tényleg kezdem elhinni, hogy velem van a baj, mert így gondolkozom. Párom is szeretne gyereket, de én így meg nem. Tudom, hogy lenne még időm, de nem érzem azt hogy rövid időn belül változni fog valami. Imádom őt, bármit megtennék érte, épp ezért már az is eszembe jutott, hogy talán hagynom kéne, keressen valakit, aki szül neki, ha már én nem vagyok képes rá. Tudom, hogy nem tudtok dönteni helyettem, de ha valaki volt már hasonló helyzetben kérem segítsen. Bocsi, hogy hosszú lett. Köszönöm!