Éreztétek már úgy, hogy nem kárpótol a gyermeketek?

Mielőtt teherbe estem, mondhatni tökéletes alakom volt. Vékony voltam, és soha nem is voltam hajlamos hízásra. Nem túl nagy, de pont jó méretű, feszes kerek cicikkel, és fenékkel.

Aztán teherbe estem.

25 kilót híztam, amit a mai napig nem értek, hogy hogyan sikerült. Ugyanazt ettem, mint addig (sőt, a 16. hétig kevesebbet), ugyanannyit dolgoztam. Híztam és híztam és a hasam is óriási volt. A dokik annyit mondtak, a hormonok miatt van, majd leadom. Már a kezdetektől kentem magam napi 3szor drágábbnál drágább kencékkel, mert anyukám szanaszét repedt velem. A 38. hétig meg is úsztam, majd 2 hét alatt mindenem megrepedt. A hasam telis tele volt mély, lila csíkokkal, a mellem is, a fenekem is, a lábam és az alkarom is. Nagyon nem foglalkoztam vele, félig "már úgy is mindegy" alapon, félig azért mert mindenhonnan azt hallottam, hogy a gyermek kárpótol. Majd jött a szülés, ami önmagában egy borzasztó, sokkoló élmény volt, hosszú és elviselhetetlen fájdalommal. Persze nem féltem tőle, "mert a gyermek kárpótol". Majd megszületett a lányom, és semmi. Semmilyen extázis nem volt az ég világon, csak annak örültem, hogy végre nem fáj. Na nem baj, mondták, hogy kell pár nap, mire az ember felfogja a dolgokat, és hogy amúgy is megszépülnek az emlékek idővel. Hát nem. Évek teltek el, és minden egyes percére emlékszem, pontosan vissza tudom idézni minden fájdalmát és keserűségét a dolognak. És ha ránézek a lányomra, és azt kérdezem magamtól: megérte-e, arra jutok, hogy NEM.

Ezen azért sok időm nem volt, és nincs is gondolkodni, eldöntöttem ott és akkor, hogy soha többet nem szülök, probléma félig-meddig megoldva.

Szóval szülés után telt az idő, és elkezdtem magammal foglalkozni. Megláttam a löttyedt, kövér, csíkos, undorító testemet, és elbőgtem magam. Az egyetlen ami tetszett, az talán a mellem volt, még csíkokkal együtt is, hiszen minimum 2 mérettel nagyobb lett. Igen. egészen addig, amíg el nem apadt a tejem 2 hónap után. Azóta az egész üres, nagy, és lóg. A bimbóudvar hatalmas, és sötét azóta is (telerol remélem nem olvassa, mert ezekre izgul). Szóval az a tipikus beduincsöcs. Próbáltam lefogyni, aminek az lett az eredménye, hogy csak mégjobban lötyögött rajtam a bőr, és még ráncosabbnak tűnt. 22 éves voltam akkor, és mégsem tett semmit a bőröm annak érdekében, hogy ne akarjam magam lelocsolni benzinnel, és felgyújtani. Úgyhogy inkább visszahíztam (valamiért a terhesség óta ez nagyon is megy). Szóval tartom ezt a kövér állapotot. Egyik nap rájöttem, csúnyább a testem, mint az anyámnak. 24 évesen. Nagyszerű. Bónuszba az évek során (állítólag ez is a szülés miatt) megromlottak a fogaim, és a hajam kezelhetetlenül száraz. Ilyen kis apróságok.

Voltam annak idején pszichológusnál, mert én nem éreztem azért teljesen normálisnak ezt a magas fokú elkeseredettséget a testi változások miatt, de megállapította, hogy szülés utáni depressziónak nyomát sem látja, egyszerűen hisztis vagyok. Lehet. Tökmindegy.

És nem, nem kárpótol a gyermek. Imádom, egy tündér, és örülök vagy van nekünk Ő. De haragszom magamra, amiért szültem. Amiért ilyen korán szültem, amiért a terhesség és a szülés tönrketett. Ha visszacsinálhatnám, nem lenne még gyermekem. Nem Őt nem akarom, hanem a vele járó dolgokat. Amiket leírtam. Nagyon bántanak, és megkeserítik a mindennapjaimat.

Köszönöm, ha végigolvastad, ez egyfajta előrelépés talán, hogy leírtam. Szívesen meghallgatlak, ha hasonlóan érzel.