Elég kevés bennem az empátia, nem annyira érzem át mások bánatát. Jó anya lehet így belőlem?

Na, pont ez a bajom nekem is. Már mondtam is a páromnak, basszus én egy érzéketlen, empátiára alkalmatlan ember vagyok. (Sz@r volt szintén a gyerekkorom, hátam mögött egy alkoholista papával, meg egy belét kidolgozó mamával.)Nyekereg itt némelyik, így-úgy, és rögtön ezek a kérdések ugranak be nekem is.

De megnyugtatlak! Ettől még nem válsz rossz anyává. Van egy kisfiam, imádni való pasi. Nem attól leszel jó anya/ember, hogy mások problémáira érzékeny vagy-e.

Alapvetően a gyereked más kategória. Teljesen más, amikor ott van melletted a saját kisbabád. Ez azért sokakból kivált empátiát, és másképp is kezeled a sajátodat mint másét, vagy mondjuk egy idegen felnőttet.

Nem beszélve arról, hogy ha ilyen rossz gyerekkorod volt, akkor eleve nehezebb most bízod másokban, vagy akár magadban.

Gyereket amúgy akkor kell vállalni, amikor úgy érzed tényleg akarod. De kételyeid mindig lesznek. Én akartam a babát, jó is volt a gyerekkorom, mégis teli voltam aggódással, és a mai napig nem tudom, hogy jó anya vagyok-e. De próbálkozok.

Egy viszont biztos: a saját gyerekemet imádom. Soha senki nem volt ilyen fontos, mint ő.

Hát nálam kevesebb együttérzéssel rendelkező embert keresve sem találhatnál:) De a családom, férjem, az ő családja, barátai azért mások. Gondolom a gyerekkel is csak együttérző leszek:) Nemsokára megszületik. Azért nem hinném pl hasfájásnál majd azt gondolom "sírjál csak minek kellett annyit enni, az én mellem is fáj.." :D

Tudom hogy rosszul vagyok beállítva, akikkel nem értek egyet azt egyszerűen nem tudom sajnálni. De húgommal például nincs ilyen gond, pedig igencsak ellentétesen gondolkodunk. Szóval nálam csak másokkal szemben érvényes.

Csatlakozom az előttem szólókhoz, én is realista típus vagyok. :)

Sőt, mit több, a gyerekek sem hatottak meg sosem. Mégis egész tűrhető anya lettem (az más kérdés, hogy szerintem nem, de a gyerekem és a férjem szerint de).

Igaza van annak, aki azt írta, a saját gyereked más. Valóban, ne aggódj, nem leszel vele szemben érzéketlen (nem is fogja hagyni).

A nehéz gyerekkorral a legnagyobb gond, hogy baromi nehéz levetkőzni az otthonról hozott mintákat. (Tapasztalatból beszélek.) Amíg nincs az embernek gyereke, addig oké, de mikor újraéled a gyerekkori helyzeteket a saját gyerekeddel, hiába vagy szuperintelligens, hiába tudtad mindig, hogy neked milyen rosszul esett a szüleidtől valami gyerekként – mégis megcsinálod.

Ez nyilván az idióta „amíg az én kenyeremet eszed…”-típusú szülői szófordulatoktól kezdve a verésig mindenre igaz. Szóval arra nagyon figyelj, hogy ne tedd majd azt a gyerekeddel, amikkel a szüleid bántottak!