Jogosan érzek neheztelést a szüleim felé, amiért szinte semmilyen téren nem voltak jó példa, nem éreztem jól magam a családban, és még csak az életkezdésemet sem tudták segíteni?

Azt gondolom, amikor az embernek gyereke lesz, akkor sok mindent megért, és megbocsát a szüleinek. Mondjuk amiket te írsz, az nem igazán a gyerekvállalással összefüggő esetleges nehézségekből adódik, hanem nyilván személyiség kérdése… ám nem lehet tudni, hogy pl. a barátok elvesztését mennyiben befolyásolta a gyerekes mivoltuk (persze lehet, hogy előtte sem voltak barátaik). Jó, persze ez sem jó kifogás, hiszen az ember, ha nyitottan és jóindulatúan áll másokhoz, akkor nemhogy a barátai nem tűnnek el, hanem még újabbak is lesznek (pl. iskolatársak jobb fej szüleiből).

Nem tudom, neked van-e már gyereked, de ha lesz, akkor figyelj arra, hogy te ne válj olyanná, mint a szüleid. Ez evidensnek hangzik, azonban én azt tapasztaltam (és ahogy a barátaimmal beszélek, ők is), hogy sokszor önkéntelenül kicsusszan olyan az ember száján, amit megfogadott, hogy sosem fogja mondani a gyerekének, mert magáról tudja, milyen hülyén hangzik ez gyerekfüllel.

Szóval szerintem próbálj megbocsátani a szüleidnek, változtatni nem tudsz rajtuk, és mégis csak felneveltek. Amit pedig szerintem nem jól csináltak, azt tedd te másképp majd. Nem lehet úgy élni, hogy az ember a régi sérelmein rágódik – ráadásul nálad ez az érzés hasonlít ahhoz, amit írsz, hogy a szüleid éreztek mások iránt, akiknek „jobban ment”. Szóval próbáld ezt levetkőzni, és elfogadni, hogy te ezekkel az adottságokkal indultál, a szüleid pedig vélhetően a lehető legjobbat adták, amit tudtak.