Miért érzek irigységet, amikor barátnőim, ismerőseim a második babával dicsekednek?

Szia! Átérzem némileg az érzéseid, én is kiskoromban vesztettem el édesanyámat, és totál alkalmatlannak érzem magam a gyereknevelésre, bár szerencsére engem segítőkész emberek vesznek körül, akik támogatnak. Ennek ellenére borzalmasan éltem meg az első pár évet, úgy éreztem, totál béna vagyok, együtt sírtam a gyerekkel, és időnként a megbolondulás szélén álltam. Pedig – mint írtam – nekem volt, aki segített időnként.

Szerintem nagyon fontos, hogy felmérje az ember, mennyi a saját kapacitása, és ha te úgy érzed, nem tudnál még egy gyerekkel „megbírkózni”, akkor nem szabad belemenni a dologba. Persze, igaza van annak, aki írta, hogy a „legnagyobb ajándék egy testvér” – jó esetben. De sajnos én nem egy családot ismerek, ahol a szülők csak azért vállalták a 2. gyereket, mert kell egy testvér, azonban idegbetegek a gyerekektől, a gyerekekkel, vagy éppen folyton összehasonlítgaják őket, és így a testvéri kapcsolatukat is elrontják.

Felnőtteket is ismerek, akik nincsenek jóban a testvérükkel, vagy attól szenvednek, hogy értéktelennek érzik magukat, mert otthon anyukának a másik gyerek volt a szeme fénye. És azt gondolom, ilyen esetekben a szülők a hibásak.

A fentiek ellenére azt gondolom, gondold át a dolgot, mert ha vágysz rá, akkor érdemes pozitívan hozzáálnod, hiszen most már tudsz pelenkázni, tudod, hogyan kell fogni egy kicsit, és a rosszindulatú beszólásokat pedig le kell tudnod rázni magadról!

(Nekem „egyszerűbb”, én nem is vágyom még egy gyerekre, úgy érzem, elég kihívás, hogy egyet felneveljek.)

A férjed (vagy gyermeked apja) mit gondol a második gyerek vállallásáról?