Vkinél szülés utáni depresszió? Hogyan lábalt ki belőle?

Szia!

Nos, talán én beleestem. Vagyis nem tudom pontosan mi volt az, de így visszagondolva szörnyű volt. Szülés után két hét szabit vett ki a férjem és itthon volt velünk, mindenben segített. Akkor még csak a fáradtság volt nagy, nyoma sem volt depressziónak.

Aztán kezdődtek a gondok. Nem élveztem az anyaságot, én -aki szeretem ha meghagyják a szabadságom- rádöbbentem arra, hogy nem az van már, amit én akarok és ezt nehéz volt elfogadni. Tuti, hogy mikor aludni akartam, agyerek akkor volt fenn, ha enni akartam, akkor kakilt be, wc-re nem tudtam normálisan elmenni, ráadásul még fájt is mindenem. Úgy éreztem elvették a szabadságom, néha-néha eszembe jutott, hogy biztos ezt akartam-e, fel voltam-e készülve rá... fel lehet-e egyáltalán készülni erre?

A szoptatás volt a másik ami kiborított, pedig terhességem alatt végig azért imádkoztam, hogy legyen tejem. Lett. Mégis úgy éreztem, hogy ennek a gyereknek nem vagyok más, mint egy tejcsárda. Mivel akkor még sehogy nem kommunikált, nem kaptam visszajelzéseket tőle. Csak szopizott és aludt. Én meg fejtem, mire végeztem a fejéssel, épp pihentem volna, megint ébren volt, megint szopizott és aludt és én megint csak fejtem. Nem láttam a kiutat. Lehet bután hangzik, de jól esett volna végre lepakolni a szárítóról, elmosogatni vagy valamit úgy megcsinálni, hogy ne sírjon közbe a gyerek, hogy elejétől a végéig meg tudjam csinálni, amit akarok.

Slampos voltam, ritkábban mostam a hajam, melegítőben rohangáltam, nem akartam látni senkit, néha még a kisfiamat sem.

Na meg persze jöttek a jó tanácsot osztogatók: ne ringasd, ne fújj rá, mert levegőt nyel, egy mellből szoptass, ne tedd hasra, ne így büfiztesd.... erre jött még a hasfájás.

Mire elkezdtem volna élvezni a dolgot, a szoptatást, amindent... kezdett egyre kevesebb lenni a tejem. Mire a védőnő tápszert javasol (nem ám a két mellből szoptatást!). Így az etetések 1,5 órásak lettek, mert szopizott a babám amennyi tudott -fél óra- majd kiegészítettem tápszerrel -megint fél óra- közte a nagy büfiszünetek. Mire letettem volna már megint kelhettünk enni.

Végül nem tudom minek a hatására, de kezdtem kilábalni belőle. Kezdtem beletörődni, hogy ha tápszer, hát akkor tápszer, szopizik, amíg még van mit, de legalább éhen nem fog halni. Csak én döntöm el, hogy ringatom-e vagy sem és mikor szánakozva néznek rám a rokonok, hogy el lesz kapatva, akkor mosolyogva válaszolom: Már el van! :)

Most már 3 hónaposak vagyunk és a síráson kívül van más kommunikációnk is. Nevetgélünk, játszunk, táncolunk és most már nagyon is élvezem a helyzetet és nem kívánom senkinek, hogy depressziós legyen!!!!