Más is unja? Vagy csak én vagyok ennyire deviáns? Én unom az itthonlétet, unom az örökös meseolvasást, unom a játékszedést, az állandó pakolást.

12:40 vagyok

Igen, nekem is van egy 21 hónapos. Azért írtam, hogy megértelek, és néha én is szoktam hasonlóakat érezni. Nekem sincs segítségem (200 km-re él a család, a férjem hajnalban megy, este jön).

Egyáltalán nem bűntudatot akartam kelteni benned, csak felhívni a folyamatra a figyelmed. A gyerek sokszor csak a szülő viselkedését tükrözi vissza; a szülő fáradtsága, kimerültsége, kedvetlensége, elveszettsége az OK, a gyerek viselkedése pedig a TÜNET. Kezelheted a tünetet, de valójában csak akkor múlik el a probléma, ha a kiváltó okot megszünteted. Nem azt mondom egyáltalán, hogy ezzel most egy életre elrontasz valamit, csak hogy ne várd el, hogy angyal legyen, ha te ezeket sugárzod felé TARTÓSAN. És itt a "tartósan"-on van a hangsúly, mert teljesen természetes és normális, hogy vannak napok, amikor elegünk van és azt érezzük, amit te is. Nem tudom azt megítélni, mióta érzel így, nem is feladatom belelátni az életetekbe. Viszont ez a szakmám, és tapasztalom, hogy mennyire félrecsúszhatnak a dolgok, ha SOKÁIG, TARTÓSAN fennáll az anyában (apában) egy olyan állapot, amit a gyerek értelmezni (pláne ebben a korban) még nem tud. Ő nem tudja, hogy ideiglenesen eleged van és felnőtt-társaságba vágysz, nem tudja, hogy a sírását és a számodra zavaró viselkedését utasítod el, csak azt érzi, hogy távol kerülsz tőle (sarkítva érezheti azt, hogy őt magát utasítod el). És még egyszer mondom, ezt most nem rád értem, csak általánosságban. Olvass utána a kötődési típusoknak (biztonságosan kötődő, szorongó-elkerülő, ambivalens). Az anyához való kötődési minta köszön vissza sokszor a későbbi párkapcsolatokban is. És hogy tetézzem, sokszor a saját gyerekünkhöz való viszonyunkban is. Azonosulás vagy ellenazonosulás (nagyon negatív minták esetén). Ezek nincsenek kőbe vésve, tudatosan természetesen befolyásolhatók.

A lényege a mondanivalómnak, hogy megértelek és normális, amit érzel, csak ne hagyd tartósan belesüllyedni magad ebbe az állapotba. És tök jó, hogy kiírod magadból, az tényleg nagyon sokat segít! Ha nem is telhet minden napunk a boldogság jegyében (vicces is lenne), de egy egyensúlyt azért fenn kell tartanunk. Ha elmúlik ez a negatív érzéshullám, a helyébe ne a "robotszerű kussolás" jöjjön, az elemészti a lelket. Nem ijesztgetni akarlak, de ha nem töltődsz fel időről-időre, pont ebben a kisbabás-kisgyerekes időszakban baromi könnyű belesodródni pl. egy enyhe depresszióba.

A nagy fiammal rengetegszer volt ilyen érzésem. Menekültem volna. Semmi segítség, a férjemmel is megromlott a kapcsolat.

Majd kiderült, beteg vagyok. Muszáj volt időt fordítani magamra, kikapcsolnom. Átmenetileg meddő lettem. Pedig minden rossz érzés ellenére vágytam még egy babára. Két és fél évig küzdöttünk a pozitív tesztig.

Most, hogy megvan a kicsi is, élvezem azt, hogy itthon lehetek velük. Nem vágyom el itthonról, mert tudom, ennek az időszaknak is nagyon hamar vége lesz és ha visszamegyek dolgozni, akkor meg ez az állapot fog hiányozni.

Tanácsot nem tudok adni, de amit az egyik válaszoló írt, nos, neki mindenben igaza van. Minél jobban eltaszítjuk a gyereket magunktól, annál inkább ragaszkodik és követel minket. Ezt megfigyeltem én is a nagyobbik fiamon.

Még korábban írtam neked.

Mi most elmegyünk és szerzek sütit. :) Néha csak ennyi kell, hogy jobb legyen.

Ja, amúgy hallom, hogy üvöltözik a szomszédasszony a hisztiző lányával. Nem vagyunk egyedül. Jeeeee....

12:40 ismét.

Ez aranyos :)

Á, a saját életemben én sem vagyok ám mindig a topon, csak engem átsegít az a sok minden a nehézségeken, amiket gyermeklélektanból tanultam (amúgy felnőttekkel foglalkozom).

Még az jutott eszembe, olvass mindig utána, mik az aktuális életkornak a jellegzetességei, pszichológiailag holt tart a gyerek. Mert pont ez a 18 hónapos időszak az, amikor az igazi dackorszak kezdődik/tetőzik, és ilyenkor önmagában is elég kiszámíthatatlan a gyerek viselkedése. Ha ez találkozik az anya rossz napjaival, akkor borítékolható egy-egy nagyobb kiborulás. Mostmár egyre több minden érdekli, szeretne részese lenni azoknak a tevékenységeknek, amiket te számára "misztikus" módon csinálsz (pl. főzés), szeretne önállósodni, de egyben rá is döbben, hogy dolgokat nem képes egyedül megcsinálni és megijeszti az, hogy tőled függ. Sokszor 1,5-2 éves kor körül van egy újraközeledési krízis, amikor megint "anya-függővé" válik a gyerek, sokszor azoknál is durva lehet, akiknél nem volt korábban igazi szeparációs szorongás. Biztonságban akarja tudni magát, ezért állandóan ellenőrzi, ott vagy -e.

De hogy ne csak "pszichoblablázzak", egy konkrét tipp: a főzést pl. úgy oldom meg, hogy vettünk egy kislétrát, és mindig feláll rá, hogy lássa, miket csinálok a konyhapulton. Ő pakolja a hámozott krumplit a vízbe, játszhat a répa lehámozott héjával, keverheti a tojást, nyújthatja a tésztát stb. A főzés így programmá vált (persze pár alkalom után, addig türelmesen mutogatni-mondogatni kellett neki, hogy ne dobja a krumplit, csak pottyantsa stb.), előtte mindig hajnalban keltem, hogy megoldjam. Megtanítottam a közös rendrakásra is, mára már magától pakolja a helyére a játékokat. Ezzel nem dicsekedni akarok, csak megmutatni a kiskapukat, hogyan tudod lekötni a gyereket és megkönnyíteni a saját dolgod. De számtalan hasonló "trükköt" írnak mások is!

De ezen kívül tényleg kell valami olyan, ami csak a tiéd, valami kreatív hobbi, ami sikerélményt okoz és kizökkent az anyai szerepből. Lehetőségekhez mérten sok olyasmi is van, amit otthon is lehet csinálni (pl. üvegfestés, blogírás, kézműveskedés). Valami, ami a "régi" életedhez köt, hogy visszatalálj az időnként elveszettnek hitt/érzett önmagadhoz.