Más is unja? Vagy csak én vagyok ennyire deviáns? Én unom az itthonlétet, unom az örökös meseolvasást, unom a játékszedést, az állandó pakolást.
Idegesít, hogy semmit nem tudok csinálni, mert örökké rajtam lóg. Van, hogy 3 órán keresztül csak az ölemben ül, mesét kell neki olvasnom.Ha megpróbálok főzni, azt csak úgy lehet, hogy ő az ölemben van, így hagyom a főzést.
Félreértés ne essék NEM A GYEREKEMET unom! 18 hónapos, nagyjából 30 hónapja vagyok itthon. Besokaltam, beleuntam. Menni akarok, dolgozni akarok, felnőtt emberekkel akarok beszélgetni...
Ma ezen gondolkodtam, hogy vajon más, hgyan csinálja? Mosolyogva cipeli a 12 kilós gyerekét, mosolyogva ül a koltyón miközben farkasszemet néznek vele, vagy fel-felugrál mosolyogva, mert a gyerek borítja dűti amit ér? Vagy mosolyogva mantrázza négyszazadszorra is: Az ott a kuyta, az ott a virág, az ott a napocska..stb.
Engem miért idegesít ha nem tudok 4 percet ülni anélköül, hogy ne mászna rám, nem tudok egy emailt megírni, nem tudok egy kv-t meginni. Mindet abban a 2 órában akarok csinálni amikor alszik, és ez frusztrál. Szeretnék körmöt lakkozni, takarítani, esetleg hajat mosni, függönyt mosni,és pókhálózni, ágyneműt húzni, vasalni. Nem tudok, képtelen vagyok rá. Pihenni is szeretnék, könyvet, magazint olvasni, szotyizni...de nem tudok,és emiatt egyáltalán nem vagyok mosolygós:/
Audrey, jókat írsz...de hidd el, hogy nem én alakítottam így a dolgokat. Csak most érzem azt, hogy nem kapok levegőt. Remélem csak átmeneti dolgoról van nála szó. Pl, most is leültem a gépe elé már hatszor, mind a hatszor idejött, rángatott és bőgött. Le kell ülnöm mellé (rám se tojik) ő játszik, olvasgat, néha rámnéz, vagy ha eszébe jut akkor hozza a könyveket hogy én meséljek. Addig el van így ameddig fel nem állok. Amint felálltam már lesi is, hogy hova megyek, félszemmel látom ahogy leteszi a játékot, pánik az arcon, száj legörbül, feláll elkezd ezerrel cumizni és már totyog is utánam.
Nyilván néha nem tudok mást tenni mint figyelmen kivül hagyni, de a kezem itt is meg van kötve mert az ő apukája mindig éjszakás, így reggel amikor hazaér akkor fekszik le aludni, igaz, hogy füldugóval, de végtelenségig akkor sem hagyhaom ordítani, mert az apját is (és szerintem a halottakat is) felébreszti.
Beszélek én hozzá, nem tudom és nem is akarom kirekeszteni, tenném a dolgom ahogy EDDIG. De már nem megy. És ez nagyon frusztrál.
Lehet, hogy rosszul fogalmaztam..1-2 hónappal ezelőttig ő is elvolt egyedül. De olyannyira jól, hogy akár 1 órát is dünnyögött magában.
Én addig röhögve megcsináltam mindent. Most már ott tartok, hogy kaját kell hozatnom, mert egyszerűen nem tudok főzni tőle.
És nem, sajnos nem tudom vele megértetni, hogy hagyjon, dolgom van, ő jön csüng rajtam, nem zavarna ha csak ott sertepertélne körülöttem, de ő az ölembe akar lenni, így nem lehet sem főzni sem takarítani, sem semmit csinálni. Néha bedühödök és hagyom sírni, pl valamelyik nap, mert muszáj volt rendbe tenni a konyhaszekrényt, mert jön az asztalos csinál rajta valamit. Nem tartott 7 percnél tovább, mert ordított mellettem, már minden csináltam, adtam neki rongyot, hogy csinálja, seprőt, már a lábasaimat is feláldoztam, csak hagyja, hogy be tudjam fejezni, de nem, ahogy guggoltam, és állt a hátam mögött sírva, kapaszkodott a hajamba hátamba fülembe mikor mimet ért el, és nem hagyott békén ameddig abba nem hagytam a munkát.
Kivagyok.
Amúgy nem az a baj, hogy foglalkoznom kell vele, vagy játszanom, valaki félreértett.
válasza:El tudjátok képzelni mindezt 5 (lassan 6 ) gyerekkel????
Ez adjon erőt Nektek, hogy van akinek sokkal nehezebb, és mégis evickél valahogy!
válasza:"Amúgy nem az a baj, hogy foglalkoznom kell vele, vagy játszanom, valaki félreértett."
te adtál okot a félreértésre, az egész indító leírásod arról szól, hogy teher számodra a gyerekkel való foglalkozás. Az, hogy ezt unalomnak nevezzük-e vagy sem, mellékes. Legalább magadhoz legyél őszinte;) ha nem lenne vele bajod, hogy foglalkozni KELL vele, akkor nem írtad volna ki ezt a kérdést(?)
válasza: válasza: válasza:Nem akarlak megbántani, de szerintem érzi rajtad a gyerek az elutasítást. Félreértés ne essék, teljesen megértelek, mert nekem is vannak olyan napjaim, amikor frusztrált vagyok, és a hátam közepére nem kívánom az egészet. Szerintem a gyerekek a radarjaikkal egyből leveszik, ha "szabadulni" akarunk, elkezdenek (tudattalanul) iszonyatosan szorongani és még jobban kapaszkodnának. Ha fizikailag is elszeparálod (rács, amin át ugye lát), az még szorongáskeltőbb számára.
Az, hogy ennyire kapaszkodik, nekem arra utal, hogy még nem alakult ki nála a biztonságos kötődés. A kötődés kialakulása szakirodalmilag egy két éven át tartó folyamat, hullámvölgyekkel, visszaesésekkel.
És ahogy nem tudatosan sugárzod felé a fáradságod, a frusztráltságod, az "unalmad", ő szintén nem tudatosan, hanem ösztönösen leveszi a jeleket, nem szavakból, hanem elsősorban a nonverbális kommunikációdból (hangsúly, arckifejezés, mozdulatok, tekintet stb.). Gondold végig, pl. felnőtt-társaságban vagy a pároddal kapcsolatban ugye te is megérzed, ha a másiknak aktuálisan "terhére vagy" úgy, hogy nem mond semmi rosszat neked?
Neked kell ezt magadban átgondolni, milyen jeleket bocsátasz ki és feltölteni kicsit magad lelkileg, mert érthető, hogy besokalltál, de ezt csak te tudod (persze segítséggel) magadban helyretenni. Különben egyre jobban nyűg lesz az egész, a gyerek pedig labilis lesz.
Próbálj valamiféle napirendet kialakítani (jó, most hideg van, de játszótér, játszóház, sok-sok inger, aztán hazamenve pihenés, délután pakolászás, majd mese stb.) Próbáld meg partnerként kezelni és nem elvárni tőle, hogy foglalja le magát, amíg te takarítasz, főzöl. TANÍTSD meg neki, hogyan csinálja! Vond be, mindig vmi apró feladatot adva neki, belekóstolhasson pl. a hozzávalókba, vagy áttehesse egyik edényből a másikba a krumplit. Ne azt csináld, hogy te főzöl, ő meg egyedül lábasozzon, hanem kérd meg, hogy x dologban segítsen neked.
Ha otthon van esetleg nap közben is a férjed, kérj pár óra pihenőt, amikor feltöltődhetsz.
Ezekkel nem megbántani akarlak, csak segíteni szeretnék!
válasza:Teljesen megértelek! Nálam most épp aktuális a dolog, épp tegnap este őrjöngtem magamon kívül a férjemnek, hogy elegem van, összepakolok és itt hagyom az egész kócerájt ők meg boldoguljanak ahogy akarnak. :((
2 gyerekem van a nagy 5 éves lesz, a kicsi 2, lassan 5,5 éve vagyok itthon egyhuzamban minden féle segítség nélkül és újabban apa sem veszi ki a részét semmiből, haza jön és nem csinál semmit. Elegem van, hogy nem húzhatom ki a lábamat itthonról sehova egyedül, mert valamelyik állandóan velem van, valamelyik állandóan nyüszít, vinnyog. Pedig imádom őket, a mindeneim, de most nagyon besokalltam. Ugyanazt érzem, mint Te, emberek közé akarok menni, elegem van a legózásból, a barbi babázásból és állandó mese olvasásból vagy nézésből. Hát ez van! A napokat számolom vissza januárig, akkor megy a kicsi bölcsibe én meg dolgozni. Addig már nincs sok, és végre teljes életet élhetek. Lehet le fogtok hurrogni, de nekem nem csak a családomból a gyereknevelésből és a házimunkából áll az életem. Van munkám, illetve hivatásom, amit én választottam, vannak barátaim, és nő is vagyok, és az utóbbiakban nem tudok kiteljesedni amíg itthon ülök és gügyögök.
Kérdező ha apa hajlandóságot mutat a babázásra, hagy ott neki és menj el otthonról barátnővel, vagy csak magadban vásárolni. Ha csak átmenetileg is de jót fog tenni!
Kitartás
válasza:14 -es vagyok. Nem, nincs semmilyen segítségem nekem sem, nem, nem tudtam mire vállalkozom,amikor 6 gyereket vállaltam, honnan is tudhattam volna, és nem, nem nagyok a legidősebbek, mert 6 év alatti az összes gyerek.
Csak egy kis erőt akartam sugározni a példámmal
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!