Akik nem akartak kifejezetten gyermeket/nem vágytak rá/nem voltak "anyatípusok", hogyan lettek/váltak mégis Anyává?

Én 25 éves elmúltam, mikor a párom nagybátyja érdeklődött azután, hogy mikor lesz gyerekünk. Kiosztottam, hogy nekem ugyan sose, mert én nem akarok gyereket, szeretek dolgozni, meg önálló lenni, nem akarok egy csöpp kis babától függni. Nem sokkal később azért elkezdett motoszkálni bennem valami, hogy mi lenne, ha mégis... A gyógyszert nem bírta, hetente migrénem volt tőle) így áttértünk a pharmatexre, amire mondták, hogy nem 100 %, de úgy voltunk vele, hogy ha besikerül a baba végülis nem gond. Ez így is lett kb a 2. hónapban, először életveszélyesen megfenyegettem a férjemet (vagyis nem pont őt, inkább a férfiasságát :))), majd 1-2 hét alatt kezdtem feldolgozni, hogy akkor most az lesz, amit már tudat alatt szerettem volna, csak magamnak sem vallottam be addig.

Ezután imádtam terhesnek lenni, imádom a lányomat, és azóta a fiamat is, imádok anya lenni. :))) Más gyerekét a mai napig nem szívesen fogom meg, nem szeretek máséval babázni de a sajátjaimmal soha nem volt semmi gond.:) Ráadásul mindenki azt mondja, hogy iszonyat sokat változtam, sokkal türelmesebb lettem, bár én ezt nem mindig érzem. :) De tény, hogy sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mióta gyerekeim vannak. :))

Szia!

Én nagyon szeretem a munkámat,pörgős emberek vagyunk a párommal, ennek ellenére mindig szerettem volna 2-3 gyereket. Viszont egy idő után észrevettem,hogy már igencsak elmúltam 30 és még mindig úgy gondolok a témára, hogy majd,persze..a párom detto. Ezért úgy gondoltam, ráhagyom a döntést, hogy mikor legyen, mert rábeszélhetőnek tartottam magam, de hogy én magamtól bekattanjak hogy márpedig nekem most gyerek kell, ezt nem tartottam valószínűnek. Ez az idő elég hamar eljött, de titkon abban reménykedtem hogy eltart egy ideig míg sikerül is a dolog, így lesz alkalmam lelkiekben felzárkózni. Hát nem így lett, egy hónap múlva terhes voltam.

Ezután is sokat dolgoztam, és lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem érzek felhőtlen boldogságot, izgatott babavárást stb, csak a hányinger,puffadás ésatöbbi, és a rokonok örömujjongása kifejezetten idegesített. Így leírva is borzalmasan hangzik,tudom én :S

Aztán ahogy kerekedtem, valahogy a világ is kerekedett velem,valahogy elkezdtem együtt 'lélegezni' azzal a pici lénnyel aki bennem lakott, erős voltam, az utolsó pillanatig rohangáltam, csináltam a dolgom, de már örültem Neki,annak ellenére hogy rettegtem a szüléstől, és nem éreztem készen magam arra hogy anya legyek. Csak egész egyszerűen nem csináltam ügyet semmiből,nyugodt voltam és éreztem hogy Ő is jól van odabent,hiába riogatják a 30-on felüli kismamákat mindenféle vizsgálatokkal..

Végül megszületett,nem volt egy leányálom. Mikor először rámtették, úgy néztem, mintha valaki más gyereke lett volna..Eltelt egy két nap és én nem nagyon tudtam felfogni, csak néztem őt. Aztán komplikációk léptek fel nálam, intenzívre kerültem, a babám nélkül, és ez kihozta belőlem az alvó tigrist. Ahogy ott feküdtem egyszercsak rámtört hogy hol van a gyerekem, adják ide...

Most pár hetes a babám, és nem parázok rá semmire, értem őt, ismerkedünk..és nagyon szeretem :)

Sosem terveztem házasság utánra az életem, csak addig :-) Gyerekről nem ábrándoztam, bár tetszett a babakocsit-tolni tevékenység. Nem értek a gyerekekhez, sosem volt környezetemben kisgyerek. Mindenhol én voltam a legfiatalabb. Mindig zavarban voltam gyerekek közelében. Barátnőm megszületett csecsemőjénél szinte remegtem a zavarodottságtól, hogy most mivan. Később a gyerek a szőnyegen játszott, én meg messze leültem a kanapéra, és ott beszélgettem barátnőmmel :-)

Gyerekem azért lett, mert ez az élet rendje. Tudatosan. A kórházból nem mertem hazamenni, egy napot KÉRTEM, hogy maradhassak plusz... maradhattam :-)

Pár hónapos korában pusziltam meg először, apukám kérésére :-) addig mint "feladat" foglalkoztam vele. Tudatosan énekeltem-meséltem-beszéltem hozzá már terhesen.

Most 1,5 éves. A párom szerint anyaoroszlán vagyok, nagyon ragaszkodok nevelési-ellátási dolgaimhoz, szerinte túl-védem a gyereket.

De nagyobb gyerekeknél még mindig nem tudom, hogy kell velük viselkedni-játszani :-) Mindig a gyerkőcöm szintjéig tudom a "hogyan"-t. :-)

Szia! Tényleg jók az élettörténetek, nekem a 10. hozzászólóhoz nagyon hasonló az „esetem”, pár hónapos kapcsolatban, véletlenül fogant a fiam, ráadásul úgy, hogy egyikünk fejében sem fordult meg addig soha, hogy gyereket kéne vállalnia, én kifejezetten azt gondoltam, borzalmas anya lennék, nem tudnék megbirkózni a felelősséggel. Sosem voltam oda a gyerekekért különösebben, viszont annyi mindent nem csináltam még az életben, nem éreztem üresnek az életem gyerek nélkül (plusz elég szar a családi hátterem, ami nyilván rányomta bélyegét az egész életemre). Lényeg, hogy baromira nem vágytam rá – és a későbbi férjem sem.

Ám épp emiatt, hogy sosem vágytam anya lenni valami sorsszerűséget éreztem a szituban, azt gondoltam, „most vagy soha” (30 felé közelegtem egyébként, ez is fokozta az érzést biztosan), így megtartottuk, bár közöltem a férjemmel, hogy egyedül én erre nem leszek képes, szóval nagyon gondolja át a dolgot. :)

A terhességem egy „álom” volt, semmilyen gondom nem volt – kivéve az agyamban, merthogy mindenen aggódtam, folyton azon paráztam, nem lesz-e valami baja a gyereknek. Közben jöttem-mentem, dolgoztam végig, tornáztam is, és néha bosszankodtam, hogy nem tudok együtt bulizni a barátnőimmel rendesen, szóval nem az a terhes nő voltam, aki otthon ül a hintaszékben a hasát simogatva. Ja, és a szexuális életemen sem változtatott semmit a dolog.

Az első igazi anyai érzés a kórházban kapott el, mikor egyik éjjel (a gyerek nem volt velem egy szobában még) hallottam, hogy nagyon sír egy csecsemő… na jó, hát folyton sírt valamelyik, lássuk be, ezért fura, hogy úgy éreztem, valami baj van, mennem kell. Odamentem, és azt láttam, hogy épp a gyerekemet vizsgálja egy doki – teljesen kiborultam, kérdeztem, miért nem szóltak, mi a baja, és egyáltalán csak sírtam-sírtam, hiába nyugtatgattak, hogy nem komoly, kiszáradt (?) kicsit a gyerek… borzalmas volt, pláne, hogy nem tudtam hová tenni, aznap éjjel miért mentem ki megnézni a gyereket, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kétnapos gyerekem sírását meg tudtam már különböztetni a többiétől.

Ennek ellenére belőlem nagyon lassan lett anya – már lelkileg. Bár a fene tudja, mert pl. nagyon szerettem szoptatni, és bár császárral szültem, rögtön lett tejem, holott előtte azért kicsit furának tartottam a gondolatot, hogy egy gyerek fog lógni a csecsemen. Mindeközben sokat sírtam, mikor itthon voltam egyedül a gyerekkel, főleg, ha nem tudtam megvígasztalni őt a sírásában, alkalmatlannak éreztem magam, és gyakran feltettem magamnak a kérdést, kellett-e ez nekem. Nem, én nem voltam az, aki boldogan-büszkén tologatja a babakocsit! Sőt, egyenesen utáltam a babakocsizást, a sétálgatást, úgy éreztem, mintha be lennék zárva, és elsorvad az agyam. (A fiam egyéves korában el is mentem tanulni – akkor még ingyen lehetett továbbtanulni gyerek mellett –, amit nagyon élveztem, jó volt felnőttek közt lenni, nem a gyerekről beszélgetni.)

Tudom, hogy ezek rosszul hangozhatnak, de aki átélt hasonlót, tudja, hogy nem arról van szó, hogy nem szerettem a gyerekem, vagy nem gondoskodtam róla, egyszerűen csak küszködtem, nem tudtam könnyen „elhagyni” a régi szabad énem. De ahogy nőtt a lurkó, egyre jobb lett – mesélni, kísérletezni, kézműveskedni és egyáltalán megmutatni neki a világ csodáit igazán felemelő érzés. Na meg, nem utolsósorban az ember folyton tanul belőle! Együtt tanultam/tanulok a gyerekemmel a világról, mert baromi jó kérdései vannak, amiknek utánanézek, és megbeszéljük, megfigyeljük… Lehet, hogy én inkább „apatípus” vagyok, mert az anyák az otthon melegét szokták biztosítani, az apák azok, akik „kivezetik a világba” a gyereket – és én ezt a részét élvezem igazán. :) Mesélni is imádok, nyilván, mert mindig is szerettem olvasni.

Tudod, engem mi frusztrált leginkább az első pár évben? Hogy nem kapok visszajelzést arról, jól csinálom-e a dolgomat. Persze, tudom, a „boldog gyermek” maga a visszajelzés, ahogy azt is, hogy nincs tökéletes anya, de mégis… mindig azt éreztem, hogy másoknak zsigerből jön a gyereknevelés, nekem pedig mindent át kell gondolnom, meg kell fontolnom, az érveket és ellenérveket ütköztetnem kell mielőtt bármit teszek. Irigyeltem sokáig a zsigeri anyákat, akiknek nincsenek kételyeik (legalábbis úgy tűnik), teszik a dolgukat, mintha erre születtek volna. Én meg folyton gyötrődöm, és az sem elég visszajelzés, hogy imád a gyerekem, hiszen a gyerekek akkor is szeretik a szüleiket, ha azok agyba-főbe verik őket. Szóval hiányzott a visszajelzés, és ez csak akkor múlt el, mikor már elég nagy lett a gyerkőc ahhoz, hogy lehessen vele beszélgetni.

Na nem fárasztalak tovább, a lényeg, hogy én nem érzem, hogy lett volna egy olyan pont, amitől kezdve anyává válok lelkileg, hanem ez egy folytonos tanulási folyamat, amiben azért ma már sokkal magabiztosabbnak érzem magam, mint régen, de azért még mindig gyakorta elfog a kétely, nem reagálok-e túl bizonyos dolgokat, mert nagyon aggódós típus vagyok. Szóval lehet, hogy mikorra a gyerekem felnőtt lesz, már én is anyának fogom érezni magam. :)

Még annyit, hogy pár év után belenyugodtam abba (ami eleinte lelkiismeret-furdalást jelentett), hogy nem vagyok „egyszerepes” nő, nem elégít ki az anyaság önmagában, kell, hogy dolgozhassak, és az is, hogy eljárhassak a barátaimmal időnként lazulni. Szerencsére a férjem is ilyen pont, így nincs összeférhetetlenség az elvárásainkban, ha „szalad a lakás” (márpedig gyakran „szalad” :), nem izgatom magam különösebben, nincs olyan megfelelési kényszerem, hogy „egy jó anya és feleség rendet tart”, és ezt a férjem is elfogadja (naná, hiszen akár ő is takaríthatna, ha már itt tartunk :).

13-as vagyok

Nem bolondultál meg, elkezdett foglalkoztatni a téma, annak ellenére hogy nem mernéd konkrétan azt állítani hogy kész vagy rá,de valahogy mégis.. Én ugyanezt csináltam a terhességem előtt és alatta is. Folyton itt lógtam,elolvastam minden vackot :)

A párod amúgy hogy áll a témához? Ő még sokat lendíthet a dolgon.. :P