Akik nem akartak kifejezetten gyermeket/nem vágytak rá/nem voltak "anyatípusok", hogyan lettek/váltak mégis Anyává?

én értem...

elöször mikor más gyerekére kellett ránéznem 5 perce,,jesszus alig tudtam beszélni is hozzá,azon izgultam jöjjön már vissza az anyja..

aztán 20 évesen született a nagylányom..akkor még bulizhatnékom is volt,rossz volt otthon maradni vele,mert társasághiányom volt,félre értés ne essék...imádom...

aztán második csajszikámnál,már jobban élveztem a babázást...sőt nincs kedvem elmenni,felöltözni és buliba menni...

nagyon körülötte forog az élet...meg a gyerekek körül de a nagy már 11,ő már azért önállóbb..

szóval ne aggódj...mindenkinél beindul az anyai ösztön,főleg ha már beindult a fantáziád,hogy gyereked legyen..

Soha nem akartam gyereket! A párommal 4 éve voltunk együtt,jött egy érzés hogy valami hiányzik. Akkor éreztem igazán hogy gyereket akarok. Aztán terhes lettem,addig nem is éreztem azt hogy anya leszek. Mikor megszületett onnan indult minden,szavakkal ki sem tudom fejezni!

Azóta 2.-en vannak :-D

Én 21 évesen lettem anya. De olyan hirtelen, hogy előtte szinte eszembe sem jutott, hogy akarok-e egyáltalán majd gyermeket vagy sem.

Volt egy komoly kapcsolatom, gumi mellett terhes lettem. Aztán mikor megtudtam h terhes vagyok nagyon összezavarodtam. Most már azt mondom, hogy hálát adok a jó Istennek, hogy lecsúsztam az abortusz lehetőségéről, mert olyan csodálatos gyermekem született,hogy neki meg kellett születnie. Talán a sors intézte így. Ugyanis nem voltam biztos benne, hogy akarom én ezt. Saját lakásom van (örököltem anyukámtól, ő sajnos már nem él), szakmám is és félretett pénzem, így végül örültem a kis jövevénynek. A terhességem alatt még bizonytalankodtam, de nagyon meg is szerettem a kisfiamat.

Aztán mikor megszületett egyszerűen minden kétségem eloszlott. Most már egy éves és imádom, rajongok érte. Annyira szeretem, hogy nem lehet szavakba önteni. Nem tudtam, hogy lehet így érezni. :)

Egyszóval nem bántam meg, hogy korán lettem édesanya és pozitívat csalódtam önmagamban. :)

én nem akartam gyereket :) sőt, nem is tudok mit kezdeni a gyerekekkel, persze mosolyogtam a babákra, de ha odajött hozzám egy gyerek dumálni, lefagytam. szóval nem és nem, a párom is tudta ezt és mivel már évek óta együtt voltunk, nem is volt kérdés, hogy nem lesz gyerekünk :D

na szóval egyik nap felébredtem és azt mondtam, hogy nekem KELL egy gyerek :) megmagyarázni nem tudom honnan jött de egyik napról a másikra legyőzhetetlen vágy fogott el. mondtam a páromnak (akkor már több mint 7 éve voltunk együtt), azt felelte, hogy majd átgondolja.

iszonyú betegesen éltem meg azt a pár hetet míg gondolkodott, neki nem mondtam, de szörnyű voltam, nézegettem a hasamat, simogattam elképzelve azt, hogy majd egyszer baba is lesz benne, elmentem késő este a tescoba babaruhákat nézegetni... komolyan nem egyszer megfordult a fejembe, hogy bevonulok a bolondok házába!!!

szóval egyik nap a férjem mosolyogva közölte, hogy készen van, csináljuk azt a babát :) aznap teherbe is estem :) szóval tényleg nagyon akart jönni már a babám :D

27 évesen, sikeres üzletasszonyból így lettem anya.

3 nappal a szülés után hazamentünk és első dolgom volt intézni a cég utalásait, átnézni a papírmunkákat, stb. úgy terveztem fél évig csak a papírmunkát csinálom otthon aztán visszamegyek, bébi meg megy bölcsibe-anyóshoz nappalra.

3 éves, nem mentem vissza, megszüntettem mindent, most megy majd oviba én meg esténként sírok, hogy mi lesz velem nélküle egész nap :D

ahogy ismertük meg egymást, úgy szartam le minden mást, vagyis a régi életemet :)

most részmunkaidős állásom lesz, nem is tervezem, hogy valaha folytatom a karrierem, inkább korán szeretnék végezni, hogy a gyerekemmel lehessek, főzzek a családnak finom vacsorát, rendben tartsam a lakásunkat, együtt legyünk és tervezzük a kistesót :)

Elsőre megértettem a kérdésed :)

Nálam úgy volt, hogy 25 évesen egy friss, 9 hónapos kapcsolatban lettem terhes, védekezés mellett. Előtte soha eszembe sem jutott, hogy nekem gyerekem legyen, mert annyira nem éreztem magam anyának valónak, főleg az önzésem miatt :)

Sok álmatlan, sírással és agyalással töltött éjszaka után úgy döntöttem, hogy megtartom, akár egyedül is.

A párom sem akarta először, így megmondtam neki, hogy abszolút semmit sem várok tőle, nyugodtan leléphet, nem fogok rá neheztelni miatta, sőt én is ezt tenném a helyében...

Végül nem akart lelépni, velem/velünk maradt :)

Ez már több, mint 6 éve volt, jan-ban lesz 6 éves a nagyfiam, a kicsi pedig most volt 3.

Nyugodtan elmondhatom, hogy az életem 180 fokos fordulatot vett és teljesen más ember lettem amellett, hogy kicsit azért a régi vagyok. Ezt nagyon nehéz így elmagyarázni, de úgy érzem, hogy mióta anya vagyok, azóta vagyok igazán felnőtt ember, pedig nem szültem nagyon fiatalon (26 voltam). A nőiességemet is sokkal jobban meg tudom élni anyaként és sokkal több önbizalmam van.

Ja és nálam ez egy nagyon hosszú folyamat volt és nem jött ám olyan automatikusan. Volt sok hullámvölgy, amikor azt éreztem, hogy mégis mi a francnak kellett nekem egy gyerek. Ez néha még most is előjön a rosszabb napokon, pl. amikor meló után hazaérve is egyfolytában pörögnöm kell, nem pihenhetek egy percet sem, vagy nem tudok elmenni edzeni, kozmetikushoz vagy fodrászhoz, mert nincs, aki vigyázzon a gyerekekre vagy mert szimplán csak sajnálom tőlük távol tölteni az időt... Bár ez utóbbiról tudom, hogy hülyeség, de valahogy akkor is az van belém ivódva, hogy egy igazi anyának a gyerekei mellett van a helye és mellettük maradéktalanul boldognak kell lennie, nem szabad semmi másra vágynia. Ez a fránya társadalmi nyomás :)

Érthető amit írtam vagy nagyon eltértem a tárgytól? :)