Első gyerek után soha többet még egy? Ki van még ezzel így?

szia!

2 éves a fiam, biztos, hogy nem lesz tesója. Gondok voltak a születése körül, 6 hetes kora óta nem hajlandó enni, (volt, hogy 1 nap 1x evett), rengeteg orvosnál jártunk. Most kezdte a bölcsit, és hát...verekszik.

Én is így vagyok ezzel. Nem a szülés miatt, bár nehéz szülés volt, nekem nem az a gátló tényező. Egyszerűen nehéz volt, nagyon nehéz. A férjem volt az egyetlen segítségem, kint lakunk a város peremén, amíg kicsi volt a lányom, addig nagyon sokat voltunk egyedül. Egy éves korára jobb lett, akkor már azért sokat járkáltunk, játszótereztünk.

Idő közben elhagyott minket a férjem, egyedül nevelem. És így egyedül a hiszti korszakban borzalmasn nehéz. Se nagyszülők, se rokonok, csak pár gyerekes barát. Ahhoz még kicsi, hogy az apja hosszabb időre elvigye, így legtöbbször itt vannak nálunk, vagy elmennek játszótérre. De ez az idő kevés arra, hogy feltöltődjek.

Én nagyon örülök, hogy már ennyi idős, egyre ügyesebb, egyre önállóbb. Nem szeretném újra kezdeni. Nagyon sokszor tette próbára a türelmemet, sokat sírtam, sokat szomorkodtam azon, hogy rossz anya vagyok. Ebből nem szeretnék többet.

Pontosan ezt gondoltam én is! Rettenetesen hasfájós volt a lányom és nem segített rajta semmi. 3 hónapig csak sírt. De tényleg, egész nap. Szülés utáni depresszióm is volt. Férjemmel is sokat veszekedtünk. Szóval mindketten úgy gondoltuk, hogy elég ez az egy.

Aztán még 1 éves sem volt, amikor elkezdtem vágyni a másodikra. És lám, nem lesz még 2 amikor megérkezik a kistesó. Pedig még mindig problémás lányka. Hisztis, akaratos és mindig idegeskedem miatta, mert semmit sem csinál "időben".

3 év 4 hónapos a kislányom.

A várandósság egy rémálom volt. Többet voltam kórházban, mint itthon. 24 hetesen lázgörcsöt kaptam, a baba szívhangját nem találták. Meg akarták szüleszteni, de a magánorvosom nem engedte, kaptam injekciókat és azt mondta, ha 24 óráig még semmi csak akkor. Kiderült, megvan a gyerek, él, csak ép az ügyeletes orvos süket, mert gyengén, de volt szívhang. :(

Szakorvosi engedélyt nem kaptam, így sima szülésnek indultam neki, holott asztmás, szívbeteg és magas vérnyomás betegségeim vannak alapban. Szülés közben leesett a baba szívhangja, sőt el is ment egy-két ütem kimaradt, nekem meg 240 fölé ugrott. Engem totál szétnyestek. A kicsi nem sírt fel, kétszer a nyakán, egyszer a mellkasán volt a köldökzsinór, fojtotta rendesen.

Hormonális úton nem volt tejem , de ez senkit nem érdekelt. Mindent megtettem, de ha nincs, akkor nincs. Persze mindenki osztotta az észt, megalázott még az akkori gyerekorvos és védőnő is. Kiabáltak velem, hogy nem akarok szoptatni, mert ha ciciztetem akkor igenis kell tejnek lennie.

Aztán jött a hasfájás, kötött csípőre a torna, minden egyes fogacskával iszonyúan megszenvedtünk.

7 hónaposan lázgörcsöt kapott, légzésleállása volt, újra kellett éleszteni. Azóta még 3 alkalommal volt lázgörcse, szerencsére nem újraélesztős. Úgyhogy már "profinak" számítok ilyen téren.

Most tombol a hiszti korszak :) Mivel egyetlen gyerek, és több alkalommal is majdnem elveszítettük mindenki agyonfélti.

Én pedig nem vagyok hajlandó még egyszer ugyanezt végigcsinálni. (tudom tudom a második akárhányadik nem biztos, hogy ilyen lesz....de egyrészt annyira széttrancsíroztak, hogy külön plasztikáztatni kellett, tejem a következőnél sem lenne, egészségügyileg annyira leromlottam, hogy nem vállalhatok a szívem miatt, több gyerekre egyszerűen nincs energiám)

Hová lettél, kedves kérdező? Kíváncsi lennék a te álláspontodra. :)

Egyébként én a 12. hozzászólóhoz hasonlóan érzek. Nagyon örülök, hogy már nagyobb a gyerekem, számomra igen nehéz volt minimális segítséggel végigcsinálni a kiskorát, meglehetősen sírós csecsemő volt, én pedig felettébb aggódós anya vagyok. Úgy érzem, az én képességeimet kimeríti egy gyerek, boldog leszek, ha őt fel tudom nevelni „tisztességben”. Emellett szükségem van egy kis saját térre, nem elégít ki pusztán az anyaság mint szerep.

Néha meghatódom egy-egy 1–2 évesen, és elmerengek, milyen cukik is tudnak lenni ebben a korban, de nálam nem jött be az, amit mondanak, hogy az ember elfeljti a sok sírást, nem alvást, nyafogást – nekem mindig beugrik az agyamba, hogy oké, aranyosak, aranyosak, de azért mégis csak jobb, hogy mi már túl vagyunk ezen.

(A 16. vagyok)

A 12. válaszolótól annyiban különbözik a helyzetem, hogy együtt vagyunk a férjemmel szerencsére, és ő igen jó apának bizonyul, nagyon sokat segített és segít most is. Ennek ellenére érzek úgy, ahogy érzek, mert magamat nem érzem elég erősnek a többgyerekes létformához (meg aztán lehet, hogy nem vagyok akkora szám sem, hogy csillió példányban kéne a génjeimet szétszórni a világban. :)

Én így vagyok!

8 hónapos a kislányom, tervezett baba volt, vàgytam/ vágytunk is nagyon gyerekre.

Ő a mindenem, nagyon szeretem, de nem akarom mégegyszer àtélni a sok hasfájásos sírást, az elszigeteltséget, ami az anyasàggal jár, a fogzás miatti 1-2 óránkénti kelést, a rohadt nehéz altatásokat…

Életem legnehezebb időszaka. Csak erről sokan nem beszélnek.

Nekem sincs segítségem, anyukám nem él, pàromnak nincs családja, mi soha nem tudjuk pl valakire ràbízni a gyereket, ezáltal a kettesben töltött idő max arra az időre redukálódik, mikor a leányzó alszik …

Természetesen a legnagyobb szeretetben és odaadással felneveljük és egyre jobb lesz, biztos vagyok benne, de tényleg ha ezt az időszakot átvészelem, én soha többet nem vállalom, akármilyen édesek ilyenkor.

Viszont ha élne anyukám, akitől kapnék 1-2 bíztató szót, átjönne picit hozzánk, tudnám hogy rá lehet bízni a gyerkőcöt, teljesen más lenne…

Szerintem ahol van bármilyen segítség, ott jobban elgondolkozik az ember a tesón.