Csak pusztán az anyagiak az elfogadható tényező, abortusz esetén? Az életminőség romlása, fizikai és lelki energia nullára csökkenése nem lehet indok?

Szia!

Nekünk 3 gyerekünk van, 4,5; 2,5 és 4 hónaposak. A férjem a heti 5 munkanapból egy estét sem tud a gyerekekkel tölteni. 1 éve költöztünk, idáig autóm sem volt, így mindent tömegközlekedéssel vagy gyalog intéztem.

Sokat vagyok fáradt, és sokat ideges. Folyton őrlődöm, hogy eleget tanítgatom-e őket, és miért nem foglalkozom velük többet. 2 naponta főzök, és van egy kertünk, amit rendeben tartok és a termést elteszem.

Szóval folyton rohanok, és sokat vagyok fáradt, kevés az időm magamra is. Kettesben mi is alig vagyunk a férjemmel, így összességében a mi családunk is pont olyan, mint a tiétek.

Mire ez a baba a hasadban megszületne, addigra a nagyok már oktatási intézményekben lesznek, így csak ő lenne otthon veled. Tudnál csak vele foglalkozni, magaddal és a háztartással. Délután pedig a többiekkel.

Mire a 9 hónap eltelik, addig dolgozhatsz, kicsit átkapcsolhatsz az otthoni műszakról.

Mi nem tervezünk több babát, én most nagyon fáradt vagyok, de eldöntöttem már a 3. szülésnél magamban, hha véletlenül foganna még egy kicsi élet, akkor biztosan megszülném, mert nem véletlenül fogant.

Minden fáradtság elmúlik egyszer, és egyenesbe jössz önmagaddal. Sztem nem baj, hogy eszedbe jutott, h nem tudod vállalni a babát, mert kivagy, mert elég volt az otthon-létből, végre felnőtt módjára akarsz élni, felöltözni, és eljárni vmi mást csinálni, mert én is pontosan ezt érzem sokszor, mert az itthoni mindennapos mókuskerék iszonyúan őrli az embert. És sztem ezek az érzések normálisak és jogosak.

Mindezek mellett arra biztatlak, h tartsd meg a babát, ő már él, egy kicsi ember, ő is a ti gyereketek, mint a 3 másik. A leveledből az derül ki, h te egy nagyon érzékeny, lelkizős ember vagy. Gondolj bele, ha elveteted a babát, és egyszercsak rád zuhan ennek a terhe, hogy viseled majd, elhordozza-e a párkapcsolatod, és változik-e a viszonyod a gyerekeiddel?

Nem értek egyet azzal a válaszolóval, aki azt mondta, h az anyukájának 2 ab-a is volt, és folyton fáradt volt, és összekeverte, h hármójuk közül kinek mi a kedvenc ennivalója. Az én anyukám is csinált ilyent, mégsem érzem, h elhanyagolva lettünk volna, vagy hogy kevés szeretet jutott nekünk. Sokkal nagyobb veszteség lett volna, ha vmelyik kisebb tesóm nem születik meg (négyen vagyunk). Velünk nem tanultak minden nap, és így is kettőnk 1-1 komoly egyetemet elvégzett, 1 tesómat most vették fel egyetemre (ő 18), és a legkisebb most fog érettségizni. Szóval semmi hátrányunk nem lett, h nem tyutyujgattak állandóan bennünket. Viszont lényegesen önállóbbak lettünk, mint mások :).

Kedves Kérdező! Én abban támogatlak (úgy, h én is pontosan ebben a fáradtság és fásultság cipőben járok), hogy tartsd meg ezt a kicsi életet :)!!!

A könyv elsősorban beteg babákkal kapcsolatos döntésről szól, és pont ebben a részben van idősebb terhesség is, de mégis úgy érzem, be kell ide másoljam neked, mivel te is édesanya van, aki már átélt szüléseket, várandósságokat, gyermekhez való kötődést...

Singer Magdolna : Áldatlan Állapot – Mi lesz velünk?

A könyv bevezető tanulmánya

IV.rész

"Köztes lét

Amikor a szülőpár azt a döntést hozza, hogy megválik gyermekétől, akkor rövidebb vagy hosszabb ideig abba az állapotba kerül, hogy a gyerek még él. Ők azonban már tudják, hogy mi vár rá. Különösen az anya élheti ezt meg drámai módon, hiszen az ő hasában rúgkapál a babája, mit sem tudva arról, hogy a szülei milyen ítéletet hoztak a sorsáról.

A gyerekünk tehát halálra volt ítélve, és volt két hetünk az ítélet-végrehajtásig. Ezt az időszakot, úgy éltem át, mintha egy film szereplője lennék, de egy olyan filmé, amelynél letekerik a hangot, és csak az érzékelhető, hogy a szereplő céltalanul bolyong valamiféle sűrű ködben, de senki nem tudja,hol, mi, miért történik. Karácsony közeledett, vásárolgattam, idegenként egy elidegenedett városban, idegen lelkek közt, és közben végig arra gondoltam, hogy holnap történik az a csoda, amikor minden jóra fordul. A kisbabámmal továbbra is kommunikálni kellett, hiszen ott élt és mozgott a hasamban, nem is sejtve, mi vár rá. Beszélgettem vele, sőt ösztönös örömmel köszöntem neki, mikor mocorgott: Szia baba, mi újság? – miközben jól tudtam, hogy meg fog halni! Annyira szerettem! Néztem magam a tükörben, keseregve, hogy el fogom veszíteni a gyönyörű, nagy hasamat.

Az aláírás aktusa

Döntő jelentőségű az aláírás aktusa, amelyben az anya írásban kérvényezi a terhesség megszakítását. Még abban az esetben is, ha kiérlelt döntés következtében megy az anya a kórházba, kijózanító egyértelműséggel tudatosítja ez az aktus számára a saját felelősségét, és azt, hogy könyörtelenül elindít valamit, ami ellen – tudva vagy tudattalanul – anyai ösztönei lázadnak.

A műtét előtt egy héttel be kellett menni és aláírni a papírokat. Emlékszem, megállíthatatlanul, forrón ömlöttek a könnyeim, és egy szót sem tudtam szólni, ahogy a nővérek sem, akik hozták a papírvattát, csak nézett rám mindenki szótlanul – tényleg, mint a filmekben –, döbbent arcok, és senki, senki nem tudott rajtunk segíteni! A férjem is ott volt, aláírta a nevét, merthogy nem rakhatja rám a felelősséget, de leállították – az anyukának kell kérelmezni a terhesség megszakítását –, aláírtam hát én. Elhagytam a kórházat, mint egy alvajáró, és mentem az utcán megszakadt szívvel, a járdára potyogtatva a könnyeimet.

Ragaszkodás, elengedés

Az igazi dráma a kórházban kezdődik. Különösen vonatkozik ez arra az esetre, amikor már előrehaladottabb a terhesség, és nem lehet művi beavatkozással megválni a gyermektől, hanem az anyának meg kell őt szülnie. Még a leglelkiismeretesebben tájékoztató orvos sem képes felkészíteni az anyát arra, hogy pontosan mi vár rá. Nem is lehet megjósolni előre, hogy a szülés egy napig tart-e vagy akár négyig, nem tudható, hogy az anya hogyan reagál a beavatkozásra, hogy a gyerekhez való ragaszkodása mennyire akadályozza a szülés lefolyását.

Az anyák valamit képzelnek a szülésről, de az messze nem az, amit át kell élniük. Fizikai szenvedésüknél is jobban megviseli őket, hogy átélik gyermekük haláltusáját. Bár az egészségügyi személyzet állítja, hogy a baba nem szenved, ők azt érzik, hogy a gyermekük a hasukban rugdos, mocorog, nyugtalan, és a beavatkozások hatására ez mindig felerősödik. Sokan beszámoltak arról, hogy azt a pillanatot is tudták, amikor meghalt a gyermekük. Vagy egy felerősödött, iszonyatos vergődés után hirtelen mozdulatlanságba dermedt a gyermek, vagy szülés közben érezték meg. Néhány magzat még születése után is mutat valamennyi életjelenséget, ezt az anyák már nem érzékelik, részben nincsenek olyan állapotban, hogy ezt felismerjék, másrészt azonnal elviszik a babát.

A vajúdás során nagyon hiányzik egy professzionális segítő, aki az elengedés keserves munkáját megkönnyítené. Itt is megmutatkozik az, hogy bár az anya meghozta a döntését, aláírta a terhesség befejezéséről a nyilatkozatát, és fizikailag is szenved, ezért arra vágyik, legyen már vége, ugyanakkor érzelmeiben mindez mit sem számít, valójában képtelen megválni a gyermekétől.

Huszonhat órát vajúdtam már, de csak nem akartam megszülni a gyermekemet. Nem akartam a halálba taszítani őt, ragaszkodtam hozzá a végsőkig. Egész végig bocsánatáért esedeztem, és könyörögtem neki, ne ficánkoljon, mert minden rúgásába belehalok.

A férjem kétségbe esve kérlelt, engedjem el Éduát, mert már megszenvedtem a magamét. Nem voltam képes rá. Nem akartam átélni azt, hogy a gyerekem megszületik, és nem sír fel. Halott. Volt, nincs. Az orvosok is kiabáltak, hogy szakadjak már el a gyerekemtől, mert az én életem is veszélyben van. Mintha kiabálásra, parancsra ez menne!

Mikor elment mindenki, egész testemmel ölelni próbáltam a babámat, miközben halálfélelemben vergődött. Bevittem egy discmant és Mozart Requiemjét hallgattattam vele. Ha már semmi szépet nem tudok megmutatni neki a világból, legalább a legcsodálatosabb zene búcsúztassa őt, amit valaha ember írt. Másnap ismét zselével tágítottak, a gyerek még mindig élt. Volt még egy napunk és éjszakánk együtt haldokolni.

Aztán elfolyatták a magzatvizet. Ordítottam: Ne, ne! Nagyon fájt biztos, mert elájultam, de nem emlékszem a fájdalomra, csak az eszeveszett vágyra, hogy ne bántsák a gyermekemet! Akkor már tudtam, hogy neki vége. Az orvos csak úgy tudta elfolyatni a magzatvizet, hogy egy tűvel felszúrt. Azt hittem, hogy fejbe szúrta a gyereket, és megölte. Folyt a vér, amiről azt képzeltem, hogy a gyerek vére, borzasztó volt, onnantól kezdve az egész egy iszonyat, egy rettenet volt. Sírtam, hogy meghalt, megölték, és akkor egyszer csak megmozdult szegénykém! Azt mondtam, hogy nem, ezt nem teheted meg velem, hogy élsz, én ezt már nem viselem el, nem, ez már sok, ezt nem lehet kibírni!

A baba meg elkezdett rugdosni. Addig nem, hiszen éppen ezt panaszoltam, de innentől iszonyú erővel. Jelezte: én itt vagyok! Sírva könyörögtem neki, hogy hagyja abba, el akartam határolni magam tőle, lehúzni az arcom elé egy rolót. Ne érezzek, ne gondoljak, ne tudjak az ő haláltusájáról. De nem lehetett, és kegyelemdöfésként még azt is megkaptam, hogy tudtam a pillanatot, amikor meghalt.

Ekkor halt meg a babám. Nem mozdult tovább. Sikoltoztam: Most halt meg a gyermekem, Istenem, most halt meg a kisbabám!"

Én egy hasonló helyzetben lévő, tehát haldokló babát elvetető pár hetes terhes nőt kísértem közvetlenül az abortusz után az eszmélés első óráiban - senkinek nem kívánom azt a fájdalmat, azt a megtört tekintetet, azokat a kétségbeesett kérdéseket, hogy "meghalt a baba?" És még neki is iszonyú bűntudata volt, pedig tulajdonképpen egy megindult folyamatot fejeztek be...

Szia!

Az én életem is hasonló, mint az előttem szólóé, csak nekem már négy gyerekem van. Megosztanám én is, hogyan élem meg a négy gyerekkel a napjaimat.

Megértelek, hogy fáradt vagy, én is az vagyok. Négy gyerekből kettő iskolás, a második most volt elsős. Neki is nagyon nehezen megy a suli. A férjemnek is másodállása van, ő is alig van itthon. Nagyszülők messze. A két kicsivel itthon vagyok, a legkisebb most volt egy éves. Külön áldásnak tartom, hogy otthon lehetek velük, mert nem kell munka után hazarohanva még mosni, főzni, a többivel foglalkozni, plusz még vele is tanulni. Van időm a házimunkára, van időm velük foglalkozni, és direkt nem írattam be napközibe az elsőst, hogy otthon külön tudjak vele tanulni. Autónk már egy éve nincs, busszal oldjuk meg a férjem munkába járását, az iskolát, stb. Nehezebb, de meg lehet szokni.

Mi sem terveztük a negyediket. Jött. De úgy gondoltuk, hogy minden nehézség ellenére, ami egy gyerekkel jár, ugyanaz a szeretet illeti meg, mint a többit. Egyik gyerekünket sem helyezhettük a másik elé semmilyen okból kifolyólag. És ahogy már te is tudod, az a kicsi már él, ugyanaz, mint aki lesz 1-2-15 évesen. Én úgy gondoltam, hogy nincs jogom megfosztani tőle az életet. A tesóktól sem volt jogom megfosztani az örömöt, amit most átélnek. Csodálatosak! Ez a kicsi mindegyik szeme fénye, babusgatják, annyira örülnek neki minden reggel, mintha aznap látnák először!

Ami a csodálatos az egészben, hogy sokkal kevésbé megterhelő, mint amire számítottam. A kicsik nagyon jól elvannak egymással, játszanak egymással, játszunk együtt, és az egyenkénti babusgatásukra is marad időm (igaz, hogy néha a házimunka rovására, de az megvár).

Nem a gyerekek számától függ a minőség, hanem a szeretettől.

Ahogy olvasom, te sem akarsz abortuszt igazából, csak a fáradtság beszél belőled. Megértelek. Viszont fontold meg azt, hogy ha jelentkezik az abortusz utáni szindróma, valószínűleg még a másik hárommal sem tudsz foglalkozni esetleg évekig. Segítség nélkül nehéz elszámolni egy ilyen cselekedettel. Nagyon mélyen a homokban kell lenni a fejnek ahhoz, hogy ezen valaki túltegye magát. Sok ismerősöm van, akik évek, évtizedek óta hordozzák magukban ennek a fájdalmát. Én nem akartam kockáztatni. Szerintem te se tedd. Ez egy olyan helyzet, amiről úgy gondolom, megéri a fáradtságot. Sok boldogságot kívánok neked!

Gratulálok a babához, jól döntöttél! :)

Egy egészséges életet kegyetlenség kioltani...

Páran vehetnének rólad példát..

Gratulálok és nagyon örülök!

Bevallom, végig reménykedtem, hogy így fogtok dönteni!

Hidd el, jól döntöttél...

Majd akkor fogod érezni, milyen jól döntöttél, mikor megmozdul a pocakodban, amikor először felsír stb.

Jó egészséget kívánok!

Kedves Anyuka!

Sokat gondoltam Rád. Tiszta szívből örülök a döntésednek! Biztosan lesz, amikor úgy érzed, hogy nem kellett volna, de több lesz az öröm benne, ebben biztos vagyok! Hős vagy, hogy legyőzted önmagad, s legyőzöd minden nap. Hiszen anyák vagyunk.

Kívánok kitartást, erőt, sok-sok boldogságot! Áldott állapotot a szó teljes értelmében!