Van itt más is, aki jól kijön az anyósával, főleg a baba születése körüli időkben?

Igazából az is szomorú, hogy a férjek ezt hagyják. Mert ha kiállnak az anyjuk mellett, akkor megkapják, hogy anyuci kicsi fiai, meg nem tud elszakadni, válasszon. Miért is választana? Az anya az örökre anya marad, a feleség meg feleség.

Soha nem mernék tiszteletlen vagy ellenséges lenni a párom anyjával, nekem is nagyon rosszul esne, ha ő ezt tenné az enyémmel. És a férjem ugyanúgy szülője a gyerekeimnek, ugyanúgy joga van beleszólni a dolgok folyásába. Szomorú, ha valakinek választania kell az anyja és a párja, gyerekei között.

nagyon jó a megközelítés, gyakorlatilag mindenben minket fognak másolni, így mi alakítjuk ki az erkölcsi normáikat. És ez különösen fontos fiúk esetében. Nekem ugyan nincs saját fiam, de a férjemét nagyon szeretem és vele szoktam beszélgetni arról, hogy mikétn illik bánni egy nővel, én pl nem engedem, hogy 13 évesen jó napotot kívánjon egy nőnek. Mondja csak nyugodtan, hogy csókolom. Persze a tesi tanárnak, mondhatja, hogy jó napot Zoli bá. A lányaimnak könnyebb átadni a normákat, velük azonos hullámhosszon leszünk szerintem, ha nagyobbak lesznek, de a 3,5 éves már most is porszívózik, portalanít velem :) olyan édes.

bocs az offra sikeült kommentért

Én megpróbáltam ésszel megoldani a férjem családjának részéről felmerült nézeteltéréseket, annyit értem el vele, hogy már nem csak engem utálnak, és kerülnek látványosan, hanem a férjemet is, mert mellém állt, ellenben úgy csinálnak, mintha a gyerekünkhöz joguk lenne. (A vicc az, hogy nem is anyós a főkavarc, ő rájött, hogy a fia szeret, és nem fog semmi pénzért elhagyni vagy bármit tenni ellenem, viszont a nővérei egyszerűen kitaszítottak úgymond a családból.)

Az eredeti probléma az volt, hogy mi a férjemmel nem akartunk szülinapi partyt adni az 1 éves gyerekünknek, hanem ketten köszöntöttük fel hétközben, a rokonokat hétvégére vártuk. Na, erre a nővérek kiakadtak, hogy mi miért köszöntöttük fel nélkülük a gyereket, tulajdonképpen úgy beszéltek róla, hogy mi NEM ENGEDTÜK, hogy felköszöntsék. De még egy csomó okuk volt, hogy én nem is használtam a babacuccokat, amiket kölcsönadtak (mert féltem, hogy tönkremegy, és kimosva adtam vissza mindent) meg soha nem hívjuk őket át magunkhoz (miután már 3 éve összeköltöztünk, és az első évebn egy hívásunkra sem jöttek megnézni, hol él a testvérük, a továbbiakban nem erőltettük a dolgot)Még egy csomó minden volt, ami szerintük vérlázító és megengedhetetlen.Én nem értettem, hogy amikor szültem, miért nem jöttek be a kórházba látogatni, hát mondták, hogy minek mentek volna, mikor a baba nem is volt velem, ők meg rá voltak kíváncsiak.

Azért anyóst sem kellett félteni, ő végig azt duruzsolta, hogy "nem baj, ha a baba lány lesz, akkor is fogják szeretni" aztán kiderült, hogy fiú, akkor meg a férjemet faggatta "dehát nem örültél volna jobban egy kislánynak?" (fiam az 5., eddig egyetlen fiú-unoka)

Meg persze a nővéreknek fáj, hogy az anyjukat nem kezelem egy szinten a saját anyukámmal, hogy naponta találkozik rajtuk kívül más emberekkel (ugye séta közben) mert szerintük az iszonyú nagy szégyen, hogy a fiam őket jobban ismeri, mint a nagynéniket. (de ez miért az én szégyenem?) sosem értettem, miért nekem kellene a kicsi babát ide-oda hurcolnom, hogy ők láthassák.

JA és közölték, hogy mikor összeköltöztünk, és jött a baba, pk beletörődtek, hogy a testvérük velem él együtt. (:))

Na, ez a "vita" vagy mi addig fajult részükről, hogy az egyik csaj elmondott mindenféle p.csának meg parasztnak, és egyik sem jött el az esküvőnkre.

Szerintem nem is fogják fel, hogy nem engem bántottak ezzel, hanem a saját testvérüket. És igen, ezután én is arra fogok törekedni, hogy a fiam ne kerüljön velük érintkezésbe.

Úgyhogy mondhatom, hogy az anyóssal a többiekhez képest jó a kapcsolatom. Őbenne volt annyi, hogy miután ő is szapulni kezdett a lányával együtt, és a férjem szólt neki, hogy nem kellene, fejezze be, tényleg befejezte, és azóta is beszélő viszonyban vagyunk. Tudom, hogy csak a fiam miatt, de nekem jó érzés, hogy szereti őt, és képes miatta kultúráltan viselkedni velem is.

Felvetetted, hogy a legtöbb anyósellenző a saját anyjával elnézőbb. Szerintem ez valahol érthető, hiszen minket nem az anyós nevelt fel, egyébként én anyámnak sem nézek el semmi általam nem preferált dolgot, de neki mégis könnyebben (és nem mindegy: sértődés nélkül!) tudom elmondani, én ezt miért nem így fogom csinálni.

Ne haragudj, hogy ilyen hosszú lett, csak még dologzik bennem az egész.

De egyébként az a véleményem, hogy az ilyen családi, női vitákban nem csak az egyik fél a hibás, nyilván én is csináltam valamit, ami miatt a sógornőim ennyire gyűlölnek, de még nem jöttem rá, mit.

Csatlakozom én is :)

Én is nagyon szeretem az anyósomat és nem csak azért, mert rengeteget köszönhetünk neki, hanem mert ő is elfogad engem, tiszteletben tartja, hogy mi már egy család vagyunk.

Mi egy fedél alatt élünk velük olyan értelemben, hogy az ő családi házuk tetőterét építettük be 3 éve, de külön bejárattal, külön háztartásban vagyunk. Ebben is nagyon segítőkészek voltak, hiszen mindannyian jól jártunk az összeköltözéssel. Majdnem 2 évet náluk laktunk, amíg készült a tető és persze voltak nézeteltérések, de nagy veszekedések soha, mert mindketten próbáltunk alkalmazkodni a másikhoz.

Sajnos én nem vagyok egy egyszerű eset, néha igencsak be tudok szólni akárkinek (neki is), mégsem lett soha balhé, neki köszönhetően. Most már higgadtabb vagyok kissé, így legtöbbször inkább nyelek egy nagyot, mielőtt kicsúszna valami a számon :)

Annak meg külön örülök, hogy a fiaimnak ilyen jó nagymamájuk van és hogy napi kapcsolatban állnak vele és persze bármikor számíthatnak rá. Ahogy mi is.

Szerintem szimplán intelligencia kérdése az egész. Nekünk tisztelnünk kell őket, hiszen felnevelték a gyerekeink apját és valószínűleg nem akárhogy, ha beléjük szerettünk :) És a párunkat is meg kell tisztelnünk azzal, hogy nem utáljuk azt, aki pár évig a mindent jelentette nekik és aki felnevelte őket. Az anyósoknak pedig tisztelniük kell azt, akit a fiacskájuk választott. Igazából, ha a fiaikat elfogadják és felnőttként kezelik, akkor nem fogják megkérdőjelezni a döntését.

Persze, ehhez olyan partnerek kellenek...

Szia,

igen, a sógornőimnek van családja. Férj, gyerekek mindenhol. Ők ilyen nagy összejárósok, túlzással ha névnapja van a gyereknek, akkor is hét határra szóló murit tartanak, sütnek-főznek stb. A sógornőim nyilván arra számítottak, hogy majd nálunk folytatódik ez a "hagyomány". Az egyikük azzal magyarázta ezt, hogy az ő gyerekkorukból ez a fajta családi összetartás hiányzott, és most ezt a sajátjaiknál be szeretnék pótolni. Nos, ez a nagy összejárás az én gyerekkoromból is hiányzott, de nekem erre egyáltalán nincs igényem. Mivel a férjemnek sincs, a gyerek születésével a sarkamra álltam, és azóta nem megyünk el minden bucsuba (évenként vagy 6) nem mentünk mikulás-felvonulást nézni, mert úgy gondoltam, a fél éves fiamat még csak nem érdekli, és még sorolhatnám. Úgy gondoltam, így 30 évesen én is meg tudom határozni, mivel töltsem a szabadidőmet. (a férjemmel és a gyerekemmel)

A sógornőim valahogy kifelé élnek, szép ház, gyerek, férj, autó, terasz, minden tökéletes. Egyszerűen mások vagyunk, és amíg egy ennyire más ember mellett a nagyvilágban elmehetek szemrebbenés nélkül, ők elvileg családtagok. Nem is lenne baj, ha kompromisszum címén ők nem azt várnák, hogy mi olvadjunk be az ő tökéletes világukba, amit lehet mutogatni a szomszédok meg a falujuk előtt.

Anyós sem volt ám mindig ilyen megértő, a férjem az egyetlen fiuk, hát az elején nagyon keményen meg akarta mutatni, hogy úgy ugrál, ahogy ő fütyül:) akkor még nem laktunk együtt, sokszor volt olyan, hogy indultunk volna el, mikor szólt, hogy "jaj kisfiam, el kellene tolni ezt a szekrényt..." és tényleg elkezdte átrendeztetni a szobát, pedig tudta, hogy időre megyünk. Rengeteg ilyen húzása van/volt, most is ha megyünk hozzá, az az első, amint belépünk az ajtón, hogy "jaj kisfiam, a redőny/ behoznád az olajat/ nézd már meg a fűnyírót stb." Már csak nevetek rajta.

Hát igen, a kapcsolattartás. A te történeted tényleg szomorú, az enyém csak az első felvonás:) a sógornőim nem bírják ki, ha nem ők vannak a középpontban. Na. Én úgy gondolom, hogy amíg kicsi a fiam, nem fogom érőltetni a találkozást. Magammal sem akarok kicseszni, és szerintem nincs szüksége olyan emberekre, akik csúnyán beszélnek a szüleikről.

A te családodban végül rendeződött ez a helyzet?