Miért vállaltál gyereket?

Sokáig nem akartam gyereket, végül mégis vállaltunk. Előtte én sem tudtam erre a kérdésre a számomra elfogadható választ és ez is inkább a nem felé billentett engem.

Szerintem erre a kérdésre mindenkinek meg kell találnia a saját válaszát, nincs egyetemes válasz, mivel nem vagyunk egyformák. De a "csak" meg az "akartam és kész" nem az, csak nem ásnak mélyebbre ezek az emberek az önismeret bugyraiba, hogy meg tudják jobban fogalmazni. Igaz, nem is egyszerű, de azért eddig el lehetne jutni, hogy észrevegyük hogy ez nem a végső ok, hanem a következménye dolgoknak.

Amik lehetnek például:

-helyrehozni, amit az én szüleim elrontottak, és magamat gyógyítani azáltal, hogy megszakítom a generációs traumákat, azzal hogy én jobban fogom csinálni (pl.:nem verem, mint ahogy engem stb) szerintem ez egész gyakori lehet

-előzővel összefüggésben egyfajta bizonyítási vágy önmagamnak és a világnak hogy lehet jobban csinálni

-nem kifejezetten a gyerek, hanem az anyaszerep vonzhat valakit különböző okokból, pl messiás szindróma

-szeretethiány és magány csillapítására

-kíváncsiság hogy "mi lesz belőlünk", hogy fog kinézni, milyen embert tudunk létrehozni

-kíváncsiság, hogy tényleg képes vagyok-e erre,

-tovább örökíteni önmagamból egy darabot, az élet végessége miatti félelem enyhítésére

-figyelemelterelésnek

-dráma miatt, figyelemfelhívásként (ezek a tipikus rosszkor rossztól vállalt gyerekek általában)

-véletlenül, felelőtlenség, tudatlanság miatt becsúszott

-mert még mindig jobban félünk attól hogy lemaradunk valamiről, mintsem hogy nehéz lesz

-társadalmi nyomásra

-biológiai-orvosi nyomásra, bizonyos betegségek és kor miatt, még ha nem is áll készen az illető lélekben/fejben

-hagyományból, ez az élet rendje, mindenki így csinálja alapon

-nyereségvágyból, csok és egyéb segélyek, ellátások miatt a túlélésért

-vetélés utáni trauma gyógyítására (szivárványbabák)

És még ezer oka lehet ezen kívül, ami eszembe se jut és különböző életkörülmények okozzák.

Mert soha nem tudtam volna elképzelni, hogy gyerek nélkül élem le az életem. Nekem az úgy üres. Sajnos, úgy alakult, hogy mégse lett, társ hiányában. Szerettem a munkámat, volt hobbim, sok barátom, de ez akkor se elég. Ahhoz igen, hogy ne legyek depressziós, de hiányérzet mégis van. Azért volt csak elég, mert hittem benne, hogy nem marad így örökre. Valószínűleg a klimax után nem tudtam volna élni, mert ez a motiváció megszűnik.

De már van gyerekem pár hónapja. Egyedül vállaltam. (Nincs viszont munkám, hobbim és barátaim is inkább csak virtuálisan.) De ez a hiányérzet semmi ahhoz képest, amit a gyerek hiánya okozott. Össze se hasonlítható. Most is bennem van, hogy a felsoroltak is lesznek majd újra, de ha nem lennének, azt kibírnám, nem úgy, mint gyerek nélkül.

Akartam még szerelemből is, mert az olyan jó lehet, hogy van egy ember, aki kettőnkből van, akiben a szerelmem is láthatom. Ilyen nem lett, de ezt mar el tudom engedni, mert úgyse tudom elképzelni, hogy jobban lehetne szeretni, mint ahogy a kisfiam szeretem.

Mert értelmet akartam az életemnek, és be akartam bizonyítani azt, hogy nem válok olyanná, mint a szadista apám.

És azért mindig is szerettem a gyermekeket.

Illetve azért, mert úgymond újra akartam élni a gyermekkoromat (csak oktalan bántások, éhezés és hányattatott sors nélkül).

Most van három kisfiam. Egyszerűen boldog vagyok mellettük.