Miért van az, hogy a legtöbb szülőnek annyira hiányzik a gyerek előtti élete, hogy folyamatosan arról ábrándozik?

"kutyatartást pedig nem engedi a férjem. Még egy macskát sem. Pedig a gyerek is szereti a macskákat,megnyugszik a közelükben"

Gratulálok a választásodhoz!

Továbbra se a gyerek miatt mondtál le mindenről, hanem magad, a te választásaid miatt.

Nekem is akkor szokott befigyelni egy-egy ilyen ábránd, amiko "de jó lenne ezt vagy azt csinálni, de nem tudom hova tenni a gyerekeket". Szerintem ilyen helyzetek mindenkinél fennállnak, de ettől még nem sírom vissza a régi életem. Rengeteget programoztunk, utaztunk, buliztunk kettesben a férjemmel. A gyerekeink még picik, de amire vágyunk még, azt mellettük is megtehetjük majd, csak most kiesik pár év. Én pl. sokkal tartalmasabbnak érzem az utazásainkat, amióta vannak, pedig köze nincs ahhoz, ahogy régen utaztunk. Ellenben a budapesti éjszakát már a hátam közepére nem kívánom és ez jó eséllyel gyerek nélkül is így lenne. Egyszerűen kinőttük ezt a korszakot. Ez olyan, minthogy imádtam a nagyimnál is nyaralni hetekig, ábrándozom sokszor róla és szerencsére még megtehetném, hogy újra nála nyaraljak 2 hétig, de már nem fogok és akkor sem tenném, ha nem lennének gyerekeim. Nem ugyanaz lenne most, mint gyerekként.

Alapvetően szerintem ez egy teljesen normális emberi tulajdonság, de állandóan sóvárogni a gyerek előtti, vagy bármilyen korábbi életért fura és szerintem nem normális.