Miért büntetés az egy gyereknek, hogyha a saját testvérével kell egy szobában lennie?

#19! Ok.,én ezt megértem, baromi idegesítő tud lenni egy testvér, nekem is van 2, de ez nevelés kérdése. Nekem a család felnőtt tagjai is csinálták ugyanezt, plusz anyám még a naplómat is elolvasta. Jó lett volna anyámnak egy külön lakás, dehát nem volt🤣

Na, szóval érted, mit akarok mondani. Meg lehet tanítani egy gyereket arra, hogy ne nyúljon a másik cuccaihoz(a felnőtteket nem mindig), de privát térre mindenkinek ugyanúgy szüksége van, többnyire mégse adatik meg később se. Ez van.

Nekünk sajnos kellett egy szobában lakni a nővéremmel. Piszok szar volt. Nagyon kellett volna a magánszféra, hogy ne ugasson bele mindig mindenbe. Nagyon Mások vagyunk, más dolgokat szeretünk csinálni stb. Én imádok olvasni és ez már kamaszként is így volt, kellett volna hozzá a csend, a nyugalom, ő meg folyton zenét hallgatott, a barátnőivel telefonálgatott stb. Hiába fülessel hallgatott zenét ( mert anyámék legalább emiatt szóltak neki de azt is csak a szomszédok miatt),viszont így is annyira bömböltette, hogy tisztán hallottam, zavart a tanulásban is. Állandóan átmászkált az én oldalamra, pofátlan volt, pakolászott, kutatott a cuccaim között, letépkedte a posztereimet stb. Arról nem beszélve hogy baromi hangosan horkolt, sokszor alig aludtam, hulla fáradt voltam. Egy 3x3méteres kis szobában voltunk összezárva évekig. Igazi pokol volt. Sokszor inkább ameddig lehetett bentmaradtam a suliban az ottani könyvtárban és ott tanultam /olvastam.

Szerencsére az érettségim évében, konkrétan a téliszünetben új lakásba költöztünk, és ott lett külön szobánk.

Megváltás volt! Az se érdekelt hogy az enyém a kisebb lett, bár nem mintha az hogy ő az idősebb valami érdem lenne, ami miatt neki járt volna.

De annyira akartam egy saját zugot végre, ajtót, falakat, amik elválasztanak tőle, ami csak az én kuckóm, hogy sírtam a boldogságtól első éjszaka. Olyan nyugalom szállt meg első este,mint előtte soha.

Az én szobám konkrétan egy 235x210 centis kis lyuk volt, de én imádtam, mert végre csak az enyém volt, egyedül lehettem❤️, és úgy dekorálhattam ahogy akartam.

Egyébként a viszonyunk elég rossz volt emiatt a tesómmal. Szerencsére azért jobb lett mikor már nem kellett 0-24ben elviselni egymást.

Törvényben kellene megszabni, hogy emberek annyi kölyköt vállalhatnak csak, amennyit el tudnak tartani és amennyinek tudnak saját teret is biztosítani otthon. Havi Pénzbírsággal kellene büntetni azokat a szülőket akik egyrakásra gyártják a gyerekeket, nem gondolva arra, hogy nekik ez mennyire rossz lehet. Az ilyen szülőket abszolut önzőnek tartom.

Én lányként az öcsémmel voltam egy szobában. Nálunk nem voltak különösebb súrlódások. Senkinek se volt kuss a neve, senki se mondta, hogy a másik most nem jöhet be, és egyikünk se hívott oda senkit. Pedig amúgy nincs sok közös bennünk, de tudtunk békében együtt élni.

Onnan mentem egyetemre, akkor meg a koleszban voltak szobatársaim. Egy rövid ideig volt saját szobám, mikor dolgozni kezdtem, aztán férjhez mentem, és azóta sincs saját szobám, pedig 42 éves vagyok. Közös ház, közös szobák vannak. A gyerekek is együtt vannak egy szobában, két lány, még kicsik. A szobájuk az egyik legnagyobb a házban, úgyhogy bôven elférnek. Amúgy meg tudjuk oldani, hogy legyen két külön szobájuk, ha arra lesz igényük.

10 éves voltam, amikor emlékszem, hogy jeleztem, hogy jó lenne már külön szoba. Nem sokkal később költöztünk is, ahol már lett. Nyilván nem az én vágyam miatt, hanem mert amúgyis kinőttük a lakást. Addig semmi bajom nem volt azzal, hogy a bátyámmal együtt kell élnem, egy szobában.

Mi most családi házban élünk és a gyerekeink szintén egy szobában laknak. Adott plusz egy szoba, ami most vendégszobaként funkcionál, ez lesz a második gyerekszoba, ha azt látjuk, hogy a gyerekeinknek igénye van erre.

Nekem nincs igényem arra, hogy két irányba hordjuk esténként a játékokat, két helyre menjünk altatni, két helyen kelljen állandóan rendet rakni, két helyre vinni a tiszta ruhákat, stb. Szóval én inkább azt érezném büntetésnek, ha nem egy szobában lennének és szerencsére egyelőre ők is. Majd mire tényleg szükségük lesz a privát szférára, megkapják.

14 éves koromig laktam a nővéremmel egy szobában (3 évvel idősebb). Borzalmas volt. Ő már gyerekként is kényszeres rendmániás volt én meg nem. Miközben játszottam képes volt odajönni és lecseszni, hogy megint miattam van kupleráj. A barátaim sem jöttek át néhány ilyen kirohanása után. Ha hozzá jött valaki, akkor nem mehettem be a szobába.

Ő mindig korábban kelt fel, mint én, és nem hagyott aludni.

Saját tapasztalat: mi egy szobában voltunk a húgommal, 3 évvel fiatalabb nálam. Egészen addig, amíg el nem költöztem az egyetem miatt 18 évesen.

Hát én rohadtul utáltam ezt a helyzetet. Olyan típus vagyok, aki szeret magában molyolni, egyedül lenni, szeretem a nyugalmat. Na a tesóm ezzel szemben 2 percig nem bírja elfoglalni magát, folyton kell neki valaki, aki szórakoztatja, egyfolytában pörög. Gondolom nem kell túlmagyarázni, miért szar párosítás ez. Én kivoltam, hogy sosem hagy békén, sosem tudok a saját dolgaimmal foglalkozni, mert mindig basztat, hogy játsszak vele, beszélgessünk stb. Ő attól volt ki, hogy ott vagyok és magamba fordulok, miért nem vele játszom, beszélgetek... Később, mikor méretben utolért, lopkodta a ruháimat, a sminkjeimet, mindenemet, persze egy szó nélkül. Kamaszkorban ugye a nem jöhet át a pasim, mert nincs hova elvonulni...

Alig vártam, hogy elhúzzak otthonról és letettem a nagyesküt, hogy csak akkor lesz 1-nél több gyerekem, ha legkésőbb a nagy iskolás korától meg tudom oldani a külön szobát nekik. Mire a kicsivel terhes lettem, már házat kerestünk, a nagy ekkor volt 3 éves. Külön szobájuk van, és jó is nekik így. Most 5 és 8 évesek.