Miért büntetés az egy gyereknek, hogyha a saját testvérével kell egy szobában lennie?

Mert mindenkinek kell a saját tér. Privát szféra.

Muszáj a saját helyén egyedül lennie néha.

Ha más nem is fontos, hogy a privát szférában történjen, de vannak olyan dolgok, amiket csak egyedül lehet csinálni.

Te sosem voltál gyerek??

Hát, gondolom nem ő választotta hogy akar-e testvért.

Kettő: nem lesz saját élettere. Lakjanak együtt a szülők az új gyerekkel, gondolom nekik nem lenne büntetés még 16-18 évig egy szobában aludni a gyerekükkel.

Mert szuksege lehet egy kis privat terre? Attol meg, hogy gyerek, neki is jar.

En a kisfiamon latom, aki meg csak 6 eves, hogy kell neki az elvonulas a sajat szobajaba, ahol egyedul elmolyol, ilyenkor keri, hogy a tesoja se jojjon be (4 eves). Bar sokszor ok akarnak meg egy szobaban aludni este, de ez se rendszeres.

Es hol van meg a tinikor, mert akkor aztan foleg nagy jelentosege lesz ennek.

Ahogy az 1-es írja. Nyilván nem kisgyerekkorban jön ez ki, de legkésőbb kamaszkorban már igen.

Én is egy szobában voltam a húgommal, és gyűlöltük az egészet. Alapvetően más személyiségek voltunk, semmiben nem értettünk egyet, minden másképp akartunk csinálni, de komolyan mindent, és emiatt állandó konfliktus volt otthon. 10-12 éves korunktól kezdve végig ordítottunk, veszekedtünk egymással (előtte is, csak akkor lett ez mindennapos), annyira megutáltuk egymást, hogy kamaszkorunk végére már nem is szóltunk egymáshoz. Én meg 18 évesen le is léptem inkább otthonról, vállalva, hogy kb. éheztem egy albérleti szobában és munka mellett kellett egyetemre járnom, de még ez is jobb volt, minthogy soha semmi privát szférám ne legyen.

Miután elköltöztem, nem is beszéltünk már szinte soha, most 30 évesen nem tartjuk a kapcsolatot, nem is érdekel, mi van vele.

Én meg is fogadtam, hogy max. annyi gyerekünk lesz, amennyiben gyerekszobánk, emiatt mondtam le a nagycsaládról is. Két gyerekszoba van, két gyerek. Egyelőre egy szobában amúgy, mert picik, de bármikor bármelyik igényelni kezdi a sajátot, ott van a másik szoba.

Az azért a gyerektől, szülőktől, egyéb körülményektől is függ.

Nem minden fekete és fehér.

Van olyan személyiségtípus, akinek nagyobb tér kell, más meg akkor is a fenekedbe mászik, ha meg lenne a lehetősége külön menni.

Én pl: gyerekként szívesen cseréltem volna a barátnőmmel, aki tágas házban lakott, ő meg arra vágyott, ami nekünk adatott meg, hogy a kis lukat ellensúlyozandó alig voltunk otthon. Ő meg hallgathatta, hogy minden pénz a házra ment, legyen boldog a kerttel, ne vágyjon messzebb.

13 évig egy szobában voltam a 4 évvel idősebb fiútestvéremmel, én lány vagyok. Egy személynek pont elég lett volna, de ketten alig fértünk el.

Ő állandóan délig aludt, addig nem mehettem be a szobába.

Ha itt voltak a barátai, azonnal ki kellett mennem a szobából.

Ha jött a barátnője, szintén be se mehettem a szobába, ha napokig itt volt, akkor napokig. Anyámék szobájában aludtam egy felfújható matracon, amitől úgy fájt a hátam, hogy majd beszakadt.

Ha tanult, akkor is ki kellett mennem, mert ő csak úgy tudott tanulni, ha csend volt, és hangosan olvasta az anyagot.

Mindig hangosan üvöltetve hallgatta a zenét, volt, hogy a 10. szomszéd átjött, hogy kapcsoljuk ki, mert rezegnek nála az ablakok. Én nem hallgathattam zenét halkan sem, mert ő arra nem kíváncsi.

A szoba háromnegyedét az ő cuccai foglalták el, az enyémeknek nem volt hely.

Volt, hogy hajnalig számítógépezett, én nem tudtam tőle aludni. Ha ő úgy döntött, hogy alvás van, akkor azonnal ki kellett kapcsolni mindent, lámpákat le, és alvás. Én soha nem számítottam.

Mindent azért, mert apám lespórolta a 3. szobát, hogy minél olcsóbban kijöjjön a házépítés... Mindig rajtunk spórolt mindent.