Hogyan lehet feldolgozni, hogy autista a gyerekem, hogy nekünk csak feszültség jut az o feszültsége miatt, semmi sem egyszerű vele?

Az elfogadásra nem tudok és szerintem nem is lehet pár sorban érdemben válaszolni, én szakember bevonását javasolnám.

A második kérdésedre a válasz: nem. Teljesen, tekintetben egészséges szülő párosnak is születhet autista gyereke és egy autista embernek is születhet egészséges. Mindezek mellett a jelenlegi tudományos álláspont valóban az, hogy inkább genetikai, sem mint környezeti oka van az autizmusnak, így könnyen elképzelhető, hogy távolabbi rokonságban, vagy felmenők között előfordult már.

Pszichológus és sorstársak.

Nálunk nrm autizmus van hanem más gond, de ezek segítettek, hogy "elgyászoljam" az életet, amit képzeltem anyaként és amilyen lett.

Én mindig arra próbáltam gondolni, hogy elébe menjek a lehetséges eshetőségeknek(beelőzzem a problémákat rövid és hosszútávon), és mint bármelyik gyereknél, a legtöbbet hozzam ki belőle. Szerintem ehhez hozzátartoznak ugyanazok az elvárások(enyhén érintettnél), csak engedékenyebbnek kell lenni, mert ő még nem tudja. Sosem próbáltam úgy felfogni, hogy sosem fogja tudni, mert autista, hanem még tanulja. Persze szr napjaink nekünk is voltak, mikor azt éreztem mindenkinek könnyebb lenne, ha meg sem születik(ugye az autik nagyon szenvednek, ha nem úgy van valami, ami nekik tetszik, igazi mélypontokat élnek meg), máskor meg úgy éreztem az én gyerekem sokkal klasszabb az átlagosoknál. Nyilván attól függ épp mi történt. Imádtam a helyzetet pl, mikor 4 évesen a kis bamba gyereket elcsalta, hogy övé legyen a hinta, hogy nézd mutatok valamit, aztán odaszaladt a hintához, jó volt az elismerés még úgy is, hogy volt aki megbotránkozott, de szerintem klassz volt. Gyűlöltem viszont azokat a helyzeteket, mikor sikított magából kikelve, harapott és csapott/rúgott, kiabált/elszaladt, ha valami neki nem tetszett és persze a "hazugságok".. irtó ciki helyzeteket teremtett. Anyám, de jó, hogy vége ezeknek.

Nekem/nekünk most olyan életünk van, amilyennek mindig kellett volna lennie, mert az átlagosoknak megadatott az elejétől, a gyerekem már boldog, sikerei vannak, ettől én is boldog vagyok, és már egy éve tudok magammal is foglalkozni lelkiismeretfurdalás nélkül órákat. Engem is megpróbáltak meggyőzni, hogy "fogadjam el", törődjek bele, magához mérjem, de ilyet nem lehet, ezt az értelmi sérültek/elfekvősöknek kell mondani, az én gyerekem mindenben legalább olyan jó már, mint egy átlagos, több területen meg túl is szárnyalja őket.

Ismerd fel a gyereked(mindegy milyen) gyengeségeit, erősségeit, fejleszd mindkettőt, a gyengeségeket kétszer annyira, hogy mindig kicsit jobban menjen, és várj el olyanokat, amikkel be tud illeszkedni a világba(kivéve ha otthonba készültök), akkor is, ha még nem képes rá, idővel képes lesz részben teljesíteni ezeket, de átlagosok sem hozzák mindig a szinten, nemrég láttam egy középvezető pasit takonyt enni.. Az ő anyjának sem sikerült teljesen, de azért egészen rendben lett. Úgy éltünk 9 évig, hogy "na még egy kicsit" meg "mindjárt meglesz", "hamarosan megtanulja", ezt javaslom neked is, csak így nem omlik össze az ember, és sikerülni fog legalább részben teljesíteni a dolgokat. De ja, én is rohadtul irigy voltam, elmondani nem tudom, mennyire, nagyon együtt érzek veled. Foglalkozz vele még többet, próbálj ki különféle nevelési módszereket, mint akár kutyatrénernél(nálunk ez bevált, sikerült behívnom, de nagyon hangosan kellett hozzá visszafelé számolnom, 10/10 esetben megindult vissza, mielőtt elértem volna az egyet). Így szüntek meg az elszaladós manőverei. Most jöttem rá, hogy időkorláttal jobban teljesít, ha azt mondom ezt csináld meg, kedvfüggő, hogy megcsinálja-e, de ha azt, hogy meg tudod-e csinálni 5 perc alatt, akkor minden alkalommal versenyzik magával, hogy képes-e rá. Meg ilyesmi, próbálgasd ki, nálatok mik jönnek be, és egyik módszert se szégyelld.

Nem tudják amúgy mitől van, esélyes, hogy volt ilyen rokona a gyereknek, de szerintem sok agysérülés/oxigénhiány meg ilyesmi is okoz olyan tüneteket, mintha autizmus lenne, pedig nem az. Szerintem amúgy ez volt nálunk is, idővel az agya pedig kompenzált, meg ugye eleve okos gyerek.

Az enyém úgy szokott le a cipeltetésről, hogy elkezdtem cikizni a kicsiket és babaként bántam vele ha felkéredzkedett, meg utána is és akkor már nagy akart lenni, aztán rutin lett a sétálásból. 5-6 évesen még sokszor cipeltem.

Átérzem, amit írsz, bár diagnózisunk még nincs, nem biztos, hogy autista, nem zárták ki, valószínűleg más lesz, vagy nagyon a spektrum szélén áll az egyik fiam.

Tőlem állandóan kérdezték eddig, hogy hogyan élem meg. Mindig csak azt tudtam mondani, hogy eddig is a fiam volt, ezután is az lesz, nincs olyan ember, aki teljesen normális, meg nekem is vannak hülyeségeim. (Valószínűleg én is a spektrumon vagyok valahol, csak nálam még senki se foglalkozott ezekkel a dolgokkal, és mivel tanulásban jó voltam, a többi problémámat nem nézték.)

A mi helyzetünkben ezért én magamra vetítem ezt vissza. Ha én se vagyok az előírások szerinti normális, akkor tőle se várhatom el. Abban tudok, és akarok is csak segíteni neki, hogy ő ne hibáztassa majd ezért magát, mint ahogyan én tettem. Nem tudtam, hogy vannak ilyen emberek, és nem én tehetek róla, hogy pl nem értem a többiek érzelmeit, hogy csak egy dolgot írjak.

Az viszont engem is kiborít, mikor hallom, hogy jajj, az egyébként álló vizet szellőként borzolgató kislánya milyen dolgokat csinált, vagy a kisfia felmászott valahová, és ha tudta volna, hogy ilyeneket fog csinálni, nem is vállalta volna. (Megtörtént eset) vagy én ne szóljak semmit, szavam nem lehet, mert ismer valakit, akinek súlyosabb autista a gyereke. Pedig tényleg nem szoktam panaszkodni, (vele ellentétben, akinek ez a 2 cserfes gyermeke van). Na ezek kikészítenek engem is. Olyannyira, hogy a kapcsolatot is minimalizáltam vele.

Na segíteni nem tudtam, de kitartást. Sok magamban tombolás, sírás van az én elfogadásom mögött is. Egyszer olvastam, azért dob valakinek problémás gyereket az élet, mert ő képes megbirkózni szeretettel a feladattal. Ez a mondat segít nekem sokszor.

Ismerek egy családot ahol apa, anya, a két kisebbik gyerek "normális", a legnagyobb gyerek súlyos értelmi sérült és autista. Abból is a súlyosabb fajta.

Ezt arra, hogy kell-e a szülőnek autistának lenni.

Pszichológus, pszichológus, pszichológus.

Minden sorodból süt az ellenszenv azok iránt, akiknek 'könnyebb' - teljesen érthető, viszont biztos, hogy élőben is árasztod és ez idővel nagyon el fog szigetelni, azon kívül, hogy magadat is kikészítes. Minél hamarabb keress egy ezzel foglalkozó szakembert, hogy megtanulj könnyebben együtt élni a helyzeteddel.

Őszintén: szerintem ezt nem lehet feldolgozni. Ha megoldható, akkor csak tehermentesíteni tudjátok magatokat, amennyire csak lehet. Ha van rá mód, akkor kikapcsolódni minél többet gyerekmentesen, míg a másik fél a bébiszitter. Vagy bébiszittert szerezni, hogy a pároddal együtt töltődjetek fel. Utána talán x időre a gyerekhez is több türelmetek van/ könnyebben elviselitek.

Ha pedig vágytok egy egészséges gyerekre még, akkor bevállalni még egy babát. Persze nincs arra garancia, hogy az is egészséges lesz. Nekem van olyan ismerősöm, aki 3 gyereket szült, és a 3-ból 2-nél megállapították, hogy autista. Valamint jelezték, hogy valószínű a 3. gyerek is érintett valamennyire. Gondolhatod... nyilván nem ezt tervezték, nem ezt kívánták maguknak.

Pszichológussal lehet beszélgetni, de a pszichológus sem fogja tudni soha levenni azt a terhet a szülők válláról, ami egy ilyen gyerekkel napi szinten együtt jár.

Nekem nem autista a gyerekem, de az életünk messze nem csodálatos vele, hanem bazi nehéz. Akaratos, nyűgös, nehéz természetű, rossz alvó gyerek. Alap járaton olyan kimerült vagyok, hogy időnként gondolkodom, a 2+2 az 4, vagy 5. Vele is rengeteg feszültség jár a mindennapi életünkben, ami engem magam, és a házasságunkat is komolyan próbára tesz. Viszont én rosszabb napjaimon tudok azzal vigasztalódni, hogy legalább nem értelmi sérült, legalább nem autista. Munkámból adódóan van tapasztalatom ilyen gyerekekről is, és tudom, hogy amit most nehéznek érzek, az amúgy 100 szor nehezebb lenne egy autista/ értelmi sérült gyerekkel.

Nem gondolom, hogy "fel lehet dolgozni", kérdező. Mert szépíthetjük bárhogy, autista gyereket senki nem akart magának. Meg lehet tanulni együtt élni vele, de attól még továbbra is embert próbáló marad. Könnyebbé az teheti, ha van anyagi háttér/ családi, egyéb támogatás ahhoz, hogy időnként ki tudj szabadulni a gyereked mellől, és ki tudj kapcsolódni.

És ilyenkor derül ki, hogy mit is jelent szülőnek lenni valójában. Mert manapság ez úgy van beállítva, mintha csak egy pozitív, jó dolog lenne. Közben meg legalább 50 %-ban szívás, és negatívum is, egészséges gyerek mellett is. Ez a valóság. És nagy bátorság gyereket vállani, mert soha nem tudja az ember, mi lesz abban a bizonyos csomagban. Másik ismerősöm kislánya 4 éves, túl számtalan műtéten és fejlesztésen, és még mindig nem tud lábra állni és járni. Lehet, hogy soha nem is fog. Várandósság alatt semmi nem derült ki a problémájából, egészséges babát vártak ők...

Én pl. a magam részéről hálát adok az egy szem, nehéz természetű, rossz alvó, nyűgös, Egészséges gyerekemért. És semmi pénzért nem vállalnék többet. Egyrészt, mert egyedül is eléri a teherbírásom határait - meg is haladja sokszor - másrészt nem kísérteném a sorsot másodszor egy beteg gyerek lehetőségével. Hozzáteszem, pedagógiai szakszolgálatban dolgoztam, és nagyon sok sérült gyereket láttam, sok év alatt.