Félek a felelősségtől, amivel a baba járna? Hogyan küzdjem le?

Sosem voltam egy nagyon önálló lány, a családban én voltam az egyetlen gyerek, mondhatni a kishercegnő. Amit kitaláltam, az úgy volt.

Később, kamaszként már valamennyivel nagyobb terem volt, de pl. amíg nem volt jogsim, a szüleim hoztak-vittek mindenhová. Vagy dolgozatokra úgy készültem, hogy apa kiírta a lényeges információkat, töriből érettségire kigyűjtötte minden anyagrészhez a szükséges évszámokat, neveket, fogalmakat. Nyelvvizsgáknál a szóbeli tételeknél ugyanez volt. Sosem volt olyan, hogy valamit nekem kellett volna megoldani, mert ott voltak a szüleim, nagyszüleim mögöttem, akik elintéztek minden nekem, helyettem. A pszichológusom ezt "tanult tehetetlenségnek" nevezte. Például a tesit utáltam, elintézték nekem a felmentést.

Utána egyetemistaként találkoztam a párommal, nála is ugyanez figyelhető meg, a mai napig. Legyen itt, foglalkozzon velem, oldja meg a problémáimat, legyen az akár magánéleti, akár az egyetemmel kapcsolatos. Nem azt mondom, hogy elvárom, de jól esik, hogy gondoskodik rólam.

Csak itt jön az, hogy 24 éves vagyok, életemben egy számlát sem kellett befizetnem, fogalmam sincs, hogy az autómmal milyen kötelező dolgok járnak, vagy ha pl. balesetem lenne, mit kéne tennem. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy hülye vagyok az élethez. Apukám annyit szokott mondani néha, hogy rám maximum az üres kamra kulcsát lehetne bízni...

Viszont kisbabánk lesz, és így a kezdeti örömmámor után jön az ijedtség, vagy nem is tudom, mi erre a jó szó... Fogalmam sincs, hogy mégis hogyan látok majd el egy kisbabát, mikor még az egyetem tanulmányi osztályára sem szeretek betelefonálni, egyedül bemenni. Mikor a terhességem kiderült, beszéltünk erről a vőlegényemmel, vagyis hogy muszáj lesz kicsit önállóbbnak lennem, mert ő a munkái mellett nem fog tudni 247 velünk lenni, minden apróság miatt hazaszaladni és én is ugyanúgy felnőtt szülő leszek, mint ő, nekem is meg kell tudni oldani majd bizonyos helyzeteket, problémákat.

Mint említettem, a családban én voltam az egyetlen gyerek, nincs kistesó, kisebb unokatestvér. Sosem fogtam a kezemben kisbabát, nem tudom, hogyan kell őket etetni, pelenkázni, öltöztetni.

Anyukám persze mondja, hogy ő itt lesz, segít mindenben, meg hogy mindig a babával lesz, és ennek nagyon örülök. Viszont ott van a másik oldal, hogy mégis felnőtt vagyok, csak én leszek az anyja és hogy kirepültem otthonról, anyukámnak nem az lenne a dolga, hogy újra babázni kezdjen...