Akinek teljesen más személyiségű lett a gyereke mint ő maga, és nem bír vele, hogyan tudta elfogadni? El lehet egyáltalán?

#16, az elso gyerekem hasonlo volt, mint a tied. 5 eves korara lett kifejezetten konnyen kezelheto, de mar 3 eves koratol sokat javult a helyzet. Nalunk lett masodik, akivel nagyon konnyu volt a babakor, meg ugyis, hogy mar itt volt a nagyobbik. Mondtuk is, hogy johet majd nemsoka a 3. gyerek. Olyan volt babakent, hogy ahova letetted, onnan nezegetett, siman mentem vele babakocsival vasarolni, ruhat probalgatni, ez a naggyal elkepzelhetetlen volt, ot bele se lehetett tenni orditas nelkul a babakocsiba, igy ot hordoztam.

Szoval igazi kis tundibundi baba volt. Aztan 1,5 eves lett. 2 eveskorara mar mondta a ferjem, hogy varjunk meg azzal a harmadikkal, nem biztos benne. Haromeves korara meg biztos lett benne, hogy nem akar meg egyet. Ilyen ez a dackorszak. Most 3,5 eves, 3 eves kora ota sokkal jobb a helyzet. Ha nincs ott a tesoja, akkor nagyon konnyen kezelheto. Ha ott van, akkor hullamzo, korabban nagyon sok volt a visitas, most mar jobb.

Ugyanilyen kis nyugis, barhol elvan, mosolygos gyereke vanegyik baratnomnek, illetve egyik rokonomnak. 1,5-2 eves kor kozott naluk is beutott a dackorszak, kemenyebben, mint nalunk a nagyobbik gyereknel.

Ugyhogy te tenyleg nem rontottal el semmit, ez eletkori sajatossag. A nevelesnek viszont nagy szerepe lesz innentol (is). En a Nincs rossz gyerek c. konyvbol tanultam meg a hatarhuzas es a kovetkezetesseg kivitelezeset, pont erre az eletkorra irodott. Illetve a Beszelj ugy, hogy erdekelje kisgyerekes valtozata (kek borito) is rengeteget segit.

Az én gyerekem is az ellentétem, pozitív irányba változtam, és rá is ragadt belőlem, bár sosem lesz olyan, mint voltam, de őszintén nem is kell olyannak lennie. De irtó nehéz.

Hangos, eleven, mindenkivel kapcsolatot teremt, szélsőséges reakciói vannak, sokszor nincs igaza, feketefehéren látja a dolgokat és nem nagyon sajnálja, aki szerinte "megérdemli".. Sokat beszél, nagy haveri köre van, inkább dühös, mint sírós, könnyen megvédi magát, nem félős típus, szeret szerepelni is.

Én csendes, kedves, mindenkit vigasztaló, szabálykövető gyerek voltam, egy két közeli baráttal, többiekhez nem is szóltam nagyon, csak ismerőshöz, szégyellős lettem, ilyesmi.

Igazi béna, szorongó gyerek voltam, amellé, hogy ez volt az elvárt és dicsért jellem, felnőttem, hatott rám a gyerekem és másként látom. Már nem helyezek magam elé mindenkit, az én érzéseim fontosabbak sokszor másokénál, képes vagyok kiállni magamért, és kevésbé vagyok naiv. És megjött a hangom is;) Úgy érzem a gyerekemtől megjött az önbizalmam, "felnőttem", mert rengeteg konfliktushelyzetet teremtett kiskora óta, a sok gyakorlástól pedig "erősebb" lettem, lett rutinom, és egyenrangúnak érzem magam másokkal. Korábban ez sosem volt meg, iszonyú sokat köszönhetek ennek, annak ellenére, hogy néha én is úgy érzem, nem haverkodnék vele, ha nem lenne a gyerekem, de az évek során ez folyamatosan elsimul, köztünk a szakadék csökken, rá is ragad belőlem és rám is ragad belőle. A gyerek személyisége nem nevelés kérdése, minimálisan hathatsz rá és a látásmódjára, ízlésére, és ami a legfontosabb, korának megfelelően. Én hiába magyaráztam neki ovis korában, hogy a másik szegény azért verekszik, mert szomorú/féltékeny meg ilyenek kifejtve, neki kellett egy stabil kép, hogy vannak a jók meg rosszak, aki rosszat csinál rossz, aki jót az meg jó. Ezt a felfogást most kezdi elhagyni 8 évesen, most kezdett kezelhetővé válni, hogy látja a "szürke részt" is, bár első körben még leginkább magára gondol. Azt hiszem szerethető ember lesz belőle, ha nem is az én ideális másik felem, de nem kell annak lennie. Elég ha kialakulnak közös pontok. Barátot meg párt választok külön, velük kell egy hullámhosszon lennem, a gyerekemmel elég, ha kijövök:D Ne misztifikáld túl:)