Nem akarok szülni, mert félek a szülési fájdalmaktól?

Az ember fel az ismeretlentol..ez normalis.

De fel is kell tenned magadnak a kerdest: valoban szeretnel kisbabat? Megvan hozza a megfelelo partner? Biztonsagban erzed magad?

En az elso babamat varom, kozel vagyunk a celhoz. Pocakkal, almatlanul, fajdalommal telnek a napjaim. En is feltem egy darabig kulonosen ugy a 20. het utan jott ki rajtam a felelem. Akkor mondta Anyum, hogy jaj a vegen mar majd varni fogod csakhogy megkonnyebbulhess.

Tenyleg igy van. Akarhanyszor megyek a klotyora varok valami jelre. Szeretnem, ha mar kinn lenne es nem izgat a fajdalom, hiszen pont tegnap jegyeztem meg, mar kezdek hozzaszokni - meg akkoris ha ezek a fajasok korant sem olyan erosek mint az igaziak.

Tenyleg varom, hogy a kisfiam itt legyen a karjaimban, hogy lathassam az arcat simizhessem a talpacskait...

En igy 37+ hetesen igy viszonyulok mar ehez az egeszhez.

En inkabb a depitol tartok.

A gond ott kezdodik, hogy tul koran ezen gondolkodsz.

Valoszinuleg meg nem vagy olyan elethelyzetben, hogy valoban akarj sajat gyereket, epp emiatt pozitivumot nem igazan tudsz szivedbol felsorakoztatni, hanem egybol egy negativum jut eszedbe (ez nagyon relativ mondjuk, mert en a szulesi fajdalmat nem negativnak gondoltam).

Felejts el, ne is gondolj ra.

Mi ertelme van ezen elmelkedned? Kozelebb kerulsz-e igy valamihez, vagy kevesbe fog fajni, ha sokat gondolkodsz ezen ideje koran?

A valasz: nem.

Biztos nagyon fajdalmas dolog a szilankos csonttores, de nem tervezem, eszembe sem jut, nem felek tole, majd ha egyszer megtortenik, akkor epp eleg lesz arra gondolni, hogy faj.

(Bar ez sokkal rosszabb lehet, mint egy szules.)

Tenyleg felejtsd el.

En szemely szerint meg akkor sem gondoltam ra, amikor az elso gyereket vartam. Akartam ot akkor mar nagyon (pedig elotte egy evvel meg el sem tudtam volna gondolni, hogy mikor vallalunk gyereket, de hirtelen valtozott bennunk valami, dontottunk es terhes is lettem). Nem gorcsoltem azon, hogy milyen lesz a szules, azzal sem jobb, sem rosszabb nem lett volna, inkabb csak vartam a babat.

Azutan meg beindult, nagy volt az izgalom, felszokott az adrenalin, tortentek a dolgok, teny, hogy fajt, de megsem ertelmetlen fajdalom volt es egyszercsak vege lett. Pozitiv fajdalom volt, nagyon-nagyon szep emlek.

Igy a masodik szules elott sem feltem egy percig sem a fajdalomtol, sot, nagyon vartam, at akaltam ismet elni az elmeny miatt. (Inkabb attol tartottam, hogy komplikacio ne legyen.)

Tenyleg felejtsd el ezt a temat.

Szia!

Igen, normális.

Amikor kiderült hogy terhes lettem, nagyon boldog voltam. Eszembe sem jutott a szülés, hiszen 8-8,5 hónap olyan távolinak tűnt. A második trimeszterben már eszembe jutott, hogy ez a manó egyszer valahogy ki fog jönni. Kezdtem aggódni, és utánanézni a dolgoknak. Beszélgettem anyukákkal akik szültek, néztem videót, mindenféle alternatív pozitúrát, variációt. A végeredmény az lett, hogy teljesen pánikba estem, mert azt értettem, hogy baromira fáj, csak elképzelni nem tudtam a fokát, az egészet, hogy hogy fog zajlani, és mit fogok valójában érezni. Felmerült bennem az ötlet, hogy inkább császárt akarok. Odáig nem jutottam, hogy megbeszéljem a dokimmal, de gondolom nem is egyezett volna bele. Majd telt az idő, és egyszer azt éreztem, hogy már nem rettegek annyira, sőt már várom hogy kezdődjön! Az utolsó két hétben már nagyon türelmetlen voltam, féltem , izgultam, és nagyon vártam hogy találkozzunk a kicsimmel.

A szülés volt életem legkatartikusabb élménye! Fájt nagyon, de valóban leírhatatlan ez a fájdalom. Nem az erőssége miatt, hanem mert a hormonok hatása miatt az ember egy módosult tudatállapotba kerül. Mikor megszületik a baba, szó szerint véve elmúlik minden fájdalom, de ez a furcsa "doppinghatás" még marad kicsit, és szinte a fellegekbe repít mikor a karodba veszed az újszülött kisbabád!